Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 12. (Budapest, 1959)

Dr. DADAY ANDRÁS: Adatok a magyarországi kretinizmus történetéhez

amelyről beszélünk, nem érvényesül mindenkin egyformán a test ápolásra fordított nagyobb gondoskodás miatt. Mégis valami másfajta betegséggel szemben, bármekkora igyekezettel és gondossággal akarják azt elhárítani, nem ellenállóak. Ez pedig a vizek kártékonysága, amely nemcsak ivás által, hanem ételbe főzve még az elővigyázatosoknak is golyvát okoz, némelykor fej nagyságút, vagy még annál is nagyobbat, mi ha lazább bőrön függ, a hátrafordulva mint egy álfejet képez. És ez még nem elég az elformátlanodáshoz, sokaknak a melle, másoknak a háta púppá dagad, úgy, hogy nehéz itt úton útfélen golyvást, nagyhasút és puposhátút egyaránt nem látni." Fényes Elek 100 évvel később (1837) megjelent „Magyarország állapot ja" c. magyarnyelvű művében szintén megemlékezik a kreténekről. Pozsony v. m.-nél azt írja, hogy a felső csallóközi járásban Püspökin „jegyzést érdemel, hogy a lakosok közt sok golyvás találtatik. Vajka faluban több golyvás, nyomorult emberek vágynak. Doborgazon is sok golyvás találtatik." Ugyancsak a Csallóköz népességének jellemzésére megörökíti, hogy „azok középtermetűek, inkább soványak mint köpcösök. Indulatjukra szelídek, jámborok, vendégszeretők. Nagyobb erőszakos vétket ritkán követnek el. Seholsem utazhat vagy lakhat az ember bátorságosabban, mint köztük, mi annyival különösebb, minthogy oskolai nevelésük kevés van, s ritka köztük az írni olvasni tudó. Nehéz róluk ítéletet mondani. Vannak helységek, melyben a lakosok vagyonosak, házuk jók, csinosak, tiszták. Mások tunyák, rendetlenek, dologra alig hajthatók." Ebben a néhánysoros feljegyzésben lehetetlen fel nem ismerni a kretinek tulajdonságait. Az elmondottak után szinte érthetetlen, hogy a feltűnő szellemi és testi gyarlósággal járó betegség orvosaink figyelmét beigazolhatóan csak olyan későn, a XVIII. század elején keltette fel. Lehettek ugyan megfigyeléseik és próbálkozásaik a gyógyítás terén, de azokat, még nem ismerjük. Az előző időkben 1731ben Gömöri Dániel megemlékezik ugyan doktori dissertatiójában a strumáról, de csak Bél Mátyást idézve. Ilyenformán nem csodálkozhatunk azon, hogy az egyház veszi kezébe már a XIII—XIV. században az örökölhető testi eltör-