Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis
giában Dipesh Chakrabarty kritikus gondolatainak átvételével felidézett „Európa provincializációjáét" (Chakrabarty 2000; Ascroft et al., eds. 2006) vagy egy teleologikus-evolucionista perspektíváét. A határok meghúzása ezért a tudományszakon belül is kritikai diskurzus tárgya (Bendix-Eggeling, Hrsg. 2004; Timm 1999). Ez a diskurzus egyébként nem egészen új keletű. Az 1960-as évek óta a tudományszak belső kultúrájának szinte állandóan része, hogy a néprajz nemzetiszocializmussal való érintkezése folytán rossz hírűvé vált nevét és arculatát, valamint a szaknak a társadalom- és kultúratudományok felé való elmozdulását taglalja (Bendix-Eggeling, Hrsg. 2004). Ebben az összefüggésben váltak újra meg újra vita tárgyává a tanulmány további részében középpontba kerülő történeti kutatások, valamint a történeti perspektíva hatósugarának kérdése. így egyes területeken már az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején „búcsút vettünk a népélettől" (Abschied vom Volksleben) és ezzel együtt a kora újkortól is. Visszatekintés A néprajzbeli történeti és jelenkorkutatás közötti viszony tekintetében iránymutató volt többek között az a tudománytörténetben gyakran idézett vita, amely az 1970-es évek elején zajlott Karl Sigismund Kramer és Hermann Bausinger között a történeti néprajzról (Göttsch 2001 ; Bausinger I 986a; Kramer 1971). Silke Göttsch (200 1: 1 7) a szak irányáról folyó diskurzust a korai hetvenes évek néprajztudománya történetének szempontjából a „leggyümölcsözőbb" vitának nevezte. Bár Karl Sigismund Kramer történeti kutatásokra vonatkozó terve („müncheni iskola") és Hermann Bausinger empirikus kultúrakutatásra vonatkozó javaslata („tübingeni iskola") egyaránt az adott évek sajátos történelmi kihívásaira adott, korszakhoz kötött válasz volt, mégis a néprajzon belül egyaránt nagyra becsült két tudós vitájában hangoztatott érvek nagy része ma is aktuális. Izgalmasak például a vitájukban érintett olyan kérdések, mint a jelenkori terepen nyert fogalmak és koncepciók transzformációja történeti terepre (és fordítva), a modern elméletek történeti munkákban való szerepe vagy a múlt és jelen kutatásának gyakorlatában meglévő különbségek és azonosságok. Itt a vitának csak két olyan aspektusát vizsgálom közelebbről, amely a későbbi fejlődés szempontjából különösen relevánsnak tűnik: a kulturális rendszerek rekonstrukciójakor mutatott nyitottság körüli diskurzust, valamint a szak által vizsgálandó korszakok meghatározását. Kramer és a müncheni iskola második képviselője, Hans Moser a náci ideológiát tápláló néprajzi „kontinuitás brikolázs" ellenében (Korff I 996) egy új, mélyreható irányzatot, a népélet egzakt leírását kívánta felmutatni. Akkurátus pontossággal kutatták fel lakó- és munkahelyük levéltáraiban az elmúlt évszázadok népéletére vonatkozó adatokat. Kutatásaik interpretációja révén fontos impulzusokat közvetítettek a tudomány számára: ilyen például Moser felfedezése, a „népi kultúra másodkézből" vagy a történeti népélet változásainak kimutatása. Moser és Kramer kutatásainak hangsúlya azonban - amint azt Kramer (1989) maga is kiemelte - a „népélet egzakt leírásán" volt. Ezzel szemben Bausinger (1 986a) konkrét kérdésekben és problémafelvetésekben látta egy modern kultúraelemzés feltételeit; a kutatást a források biztos kiválasztását megkövetelő, világosan körülhatárolt problémafelvetéssel kell kezdeni. A kutatás fo-