Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
N. KOVÁCS TÍMEA: A kultúra metaforái
teoretikus konstrukcióról van szó, amely jó lehetőséget kínál hatalommal telített különbségek megteremtésére. A kultúra fogalomtörténetében meghatározó szerepet játszó, kiemelkedő jelentéstartalmakban - úgymint a civilizáció, a hagyomány vagy a világnézet (native point of view) - a köztük levő különbségek dacára tulajdonképpen az őket kidolgozó közösség felsőbbrendűsége és másoktól való elhatárolódása fogalmazódik meg. A „kultúra" és a „kultúranélküliség", azaz a kultúra és a természet szembeállítása esetén szembetűnő ez a különbségtétel, hiszen abszolút határként jelenik meg. Ezzel a „határral", ahogy arra korábban röviden már utaltam, reprezentációk egész sora foglalkozik, gondoljunk a görög „ökuméné" fogalmára, amely a lakott, „kultivált" világot és annak peremeit, a „vadság", a „barbarizmus" helyeit is kijelöli, vagy gondoljunk a felvilágosodás filozófiai munkáira, a robinzonádokra, útleírásokra vagy éppen a „természeti népeket" színre vivő kiállításokra. Igaz, hogy az antropológia komoly érdemekre tett szert azzal, hogy elbúcsúztatja az egyetlen kultúra eszméjét, s a Kultúra helyett kultúrá/cról kezd el beszélni, amelyek leírására alkalmatlannak minősíti a természet és a kultúra ellentéte köré szerveződő narratívat. Jellemző viszont, hogy ez a dichotómia később - többek között éppen egyes etnológiai munkák nyomán - azokban a vitákban és kultúraelméleti megfontolásokban újul majd meg, amelyek a primitív és a modern szembenállásában vélik megragadhatónak a nyugati és a nem nyugati kultúrák közti különbségeket. A sajátos hagyományként vagy ethoszként értett kultúra koncepciója - amely Malinowskinál, de bizonyos értelemben még Geertznél is érvényesül - első nekifutásra nem tűnik ennyire kirekesztőnek. Már senki sem vitatja, hogy az idegen társadalmak saját kultúrával, saját szabályokkal, saját világnézettel rendelkeznének. A különbségtétel szubtilisebb, s elsősorban a megfigyelő-megfigyelt viszonyában rejlik. A megfigyelő (és egyúttal koncepciógyártó) antropológia mindiga „Másikat" tekinti egy meghatározott életmódba vagy tradícióba zártnak, míg a „sajátot" épp e korlátozó perspektíva hiányával s egyúttal az életmódok sokaságára való reflexió képességével tünteti ki. A „Másik" tehát egy meghatározott kultúra foglya, amiből nem tud kilépni, míg „mi" a különböző kultúrák megfigyelői s egybevetői vagyunk. Az általunk elfoglalt kilátópont - amit a tudományos leírás semlegességével, illetve a tudás fölhalmozásának magasabb rendű szándékával igazolunk - nem más, mint a kisajátítás és alávetés ki7 finomultabb formája. A határ, amely korábban a Természet és a Kultúra között húzóIN dott, most a kultúrák között bukkan föl, mégpedig annak nyomán, hogy a helyekhez és az emberekhez tartozást a kulturális hovatartozás fogalmaiba öntjük, a helyet, köo zösséget és kultúrát egymásra fordítjuk, s így az „ők" homogén közösségeit állítjuk ~3ÍZ elő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Természet és Kultúra közötti határ eltűnne, ~£o ugyanakkor ez a határ nem abszolút értékű, vitatható, „tárgyalható", akárcsak a kulH túra fogalma maga. Ma már egyre több minden szól a kulturális mozaikok „elmélete" ellen. A globális transznacionális folyamatok, a migráció vagy a kulturális termékek, a filmek, reklámok, konzumjavak stb. világméretű körforgása kétségessé teszi a kultúrák közti határok meglétét, illetve azt, hogy a kultúrát határokkal vagy határok körbefogta helyekkel írhatjuk le. A jól megkülönböztethető világok egybecsúszása nyomán a globális ökume230 neben (Hannerz 1995) új, sokrétegű kulturális hovatartozások, polifon etnikai és szóró
