Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

N. KOVÁCS TÍMEA: A kultúra metaforái

zisé, amelyet egy kultúra minden vonásának megragadása és egyetlen egésszé való összeolvasztása révén ér el; és még inkább próbakő a kultúrák sokféleségének és önállóságának szeretete" - írja a lengyel származású brit antropológus, Bronisfaw Malinowski, akinek nevéhez az antropológiai paradigma kidolgozása kapcsolódik (Malinowski 1979:108-109). De mi teszi az etnográfust etnográfussá? S miért más az ő kultúrafogalma, mint az utazóé vagy a filozófusé? Malinowski az antropológia egyik sajátosságának a különböző kultúrák egyenjogúságának elismerését tekintette. A kulturális idegenség látványként, szórakoztató kuriozitásként való felfogása számára az idegen kultúrához való felszínes közeledéssel, annak meg nem értésével, azaz egyfajta tudománytalan magatartással volt azonos. Az antropológia az ő értelmezésében egyértelműen elhatárolódik ettől a diskurzustól - nem csodakabinet vagy csodás történetek gyűjteményének létrehozása a cél, mint ahogy az antropológus sem az az utazó, aki a másik kultúrára csupán csodálkozó pillantást vet, s beszámolójában az idegenség felszíni nyomait, a furcsa külsőt, a „zagyva" nyelvet rögzíti. Az antropológus szemében minden egyes kultúra egy önmagában álló egészet képvisel, ennek a teljességnek a megragadása jelenti az „igazi" tudós számára az „igazi" kihívást. Ezekből a megállapításokból következik az a két irányba mutató kritika, amelynek megfogalmazásán keresztül Malinowski pontosabban körvonalazta saját, antropológiával kapcsolatos felfogását. Egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy az antropológia művelése határozott teoretikus ismereteket igényel, olyan tudást, amellyel sem a nagyközönség, sem az idegenség diskurzusát eddig jelentős mértékben meghatározó amatőr utazók nem rendelkeznek: e sajátos elméleti tudás híján számukra feltáratlan marad az adott kultúra teljessége. Egy másik szempontból ugyanez vonatkozik azokra, akik a saját kultúrát egyedüli mérceként szem előtt tartva, illetve az egyetlen emberi kultúra jegyében a „primitív" kultúrákat nem tekintik önállóaknak. Malinowski nem győzött elégszer vitába szállni az őt megelőző antropológiai tradíció képviselőivel, hogy kifejtse: az egyes kultúrák vizsgálatának nem szabad kimerülnie az univerzális összehasonlítások keretében, a kultúrákat önmagukban, saját kontextusukban, mint totalitásokat kell elemezni. E mögött az a törekvés húzódott meg, hogy pontosan körülhatárolja, s egyben megfoghatóbbá tegye az antropológiai kutatás tárgyát. Ennek jegyében végérvényesen szakított a korábbi antropológiai munkákat jellemző, tértől, időtől és kontextustól független összehasonlításokkal. Malinowski számára a meghatározott térben és időben zajló antropológiai találkozás jelentette az antropológiai ismeret konstitutív mozzanatát. Ebből a felfogásból két fontos további elméleti tétel olvasható ki. Egyrészt a résztvevő megfigyelés aprólékosan kidolgozott módszere, amely az antropológus működését egy pontosan körülhatárolható terepre korlátozza. A Malinowski-féle modellben ugyanis az antropológiai terep határai mindig egybeesnek az éppen vizsgált társadalom határaival. Másrészt a részt vevő megfigyelés módszere mintegy konstituálja azt az empirikus anyagot, azt a tárgyat, amit az antropológus vizsgálni s elemezni tud: a vizsgált társadalom határai egyúttal a saját struktúrával rendelkező, koherens kultúrát zárják körbe. A kultúra tehát térbeliesül, méghozzá a következő „lépcsőfokokon" keresztül: az antropológus egy adott helyen végzi terepmunkáját, ehhez a helyhez egy adott közösséget társít (terepmunkája mesterséges határait a közösség „természetes" hatá-