Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Tabló - Másságképek - gondolatok egy kiállítás kapcsán Nous autres différents, Néprajzi Múzeum, Genf Szántó Diana

rációkat hoztak magukkal. A macskafejű, sokkarú vagy éppen elefántormányos istenségek ábrázolásai megerősíteni látszanak a másik redukálhatatlan különbözőségéről kialakult elképzeléseket. A falon körbefutó, falusi karneválokon használt maszkok, melyek akár a mi busó maszkjaink testvérei lehetnének, arra emlékeztetnek, hogy a félig emberi, félig állati lények iránti, borzongással teli csodálat az európai folklórnak ma is integráns része. Amerika „felfedezése", a fehér ember találkozása az indiánnal a másikhoz való viszony különösen fontos fordulópontja volt. Ami addig evidenciaként élt a fejekben, a másik radikális mássága, most életbevágó filozófiai kérdéssé vált. Halaszthatatlan lett annak kiderítése, vajon az indiánok lélekkel bíró emberek-e, vagy lelketlen állatok, akik csupán külsejükben hasonlítanak ránk. Sepulveda és Las Casas történelmi jelentőségű vitájára I 550-ben került sor. Las Casas győzött, sikerült bebizonyítania, hogy az indiánok emberek. A másság univerzalista felfogásának hívei hatalmas csatát nyertek. Úgy tűnt, mostantól elvitathatatlan, hogy a fajok, tekintet nélkül a fizikai különbségekre, egy közös tőről származnak, egy családhoz tartoznak. Az az örvendetes és elismerésre méltó nagylelkűség, amellyel Európa kitárta karját vadságban élő testvérei felé, sajnos nem jelentett egyértelmű jó hírt az indiánok számára. Mivel bebizonyosodott, hogy lelkük van, állati módon kizsákmányolni nem, tűzzel-vassal megtéríteni azonban lehetségessé vált. A vitatkozó felek ráadásul ügyes megoldást találtak arra a gazdasági problémára is, hogy ha az indiánok nem, vajon ki fog dolgozni a telepesek ültetvényein. Az afrikai rabszolgák behurcolása rövid időn belül általános gyakorlattá vált. Ez azért is volt praktikus, mert az afrikaiak az indiánoknál sokkal jobban bírták a nehéz fizikai munkát és különösen a fehérekkel való kontaktust, amely az indiánok immunrendszere számára a legtöbb esetben végzetesnek bizonyult. A történelmi esetről színdarab, sőt film is készült. A filmből vett részletek szolgálnak bevezetőként a következő terem anyagához, amely a „felfedezés" következményeivel foglalkozik. Két nagy tárló áll szemben egymással, két világrész, két kultúra vallási, díszítő- és harcművészetének legszebb darabjait csodálhatjuk meg itt. Az egyik oldalon fantasztikus tollkoronák és prekolumbián arany ékszerek, a másik oldalon gyönyörű, gazdagon díszített keresztény kegytárgyak, drága fegyverzetek. Művészi érték szempontjából nehéz lenne sorrendet felállítani közöttük. A párhuzam mégsem tökéletes, mivel a jobb oldali tárló csodálatos tárgyai az indiánoktól elrabolt nemesfémekből, drágakövekből készültek. A hódítás szörnyűsége, a megszállók terrorja, az indiánok elnyomása nem múlt el nyomtalanul, ma sem puszta történelmi emlék, az újkori latin-amerikai nemzetek identitásának fontos része. Ezt mutatják a kortárs dél-amerikai művészek tiltakozó, politikailag elkötelezett alkotásai, amelyek átvezetnek bennünket a következő terembe. Láttuk, a vallás nem volt igazán segítségünkre abban, hogy legyőzzük a másik leigázásának, megvetésének, eltiprásának kísértését. A felvilágosodás racionalitása új reménnyel kecsegtet: talán majd az ész, vagyis a tudomány szolgálhat ezentúl józan mércéül. A tudomány azonban a 20. század folyamán csúnyán megcsúfolta a belé vetett reményeket. Visszanézve úgy tűnik, nem is valamilyen baleset, óvatlan kisiklás áldozatai lettünk. A darwinista elméletből nem következik egyenes úton a rasszizmus, de a pozitivista emberképbe valamilyen módon bele volt írva már a kezdet kezdetén