Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis

rendszer nem igazán feleltethető meg egymásnak, így gyakran a legunalmasabb jelzetek rejtik a legizgalmasabb állományokat. így a munkatársak által kihozott anyag minden alkalommal meglepetéseket rejtegethet. A hannoveri állami főlevéltár e munkatársai gondoskodtak már az első alkalommal arról, hogy rendes levéltárhasználóvá váljak. Kiadópultjukhoz való többszöri visszacitálásommal megtanítottak arra, hogy miként kell a különböző állományokra vonatkozóan helyesen kitölteni a megrendelőlapot, hogyan kell megfelelően kinyitni egy aktacsomagot, miképpen kell az aktákat olvasás közben kezelni, majd újra akkurátusan bekötni, hová kell a további feldolgozásra, és hová a visszavitelre szánt olvasmányokat tenni, és szófogadóan lemondani a többi akta kikéréséről, mert a kollégák aznapra végezni szeretnének (egyes archívumokban azóta ezt már kiírják, ami azonban megtévesztő lehet, mert a munkaidő valójában a kiírtnál előbb véget érhet). A „bevezető kurzus" hagyományos oktató stílusától eltekintve azóta is hálás vagyok a munkatársaknak a képzésért, amelyből alapvetően mindent megtudhattam, amire szükségem volt. A különféle szabályok figyelembevételének köszönhettem ugyanis, hogy a további közös munka során gyakran kaptam bonyolult kérdésekre is választ, és a megadott időpontnál előbb hoztak ki számomra olyan anyagot a raktárból, mely a jelzet információi ellenére a felhasználó által remélt adatokat tartalmazta. A harmadik csoportba, a levéltár felhasználóinak csoportjába való szocializációt szintén ezen első projekt alkalmával tapasztaltam meg. A felhasználóknak szinte minden archívumban két csoportja található meg: azoké, akik történeti képzés nélkül, ám annál nagyobb lelkesedéssel kutatnak, és azoké, akik tudományos képzéssel rendelkeznek, és alkalmazottként vagy szerződéses kutatóként dolgoznak egy kutatási projektben. Korábban az a formai különbség választotta el a két csoportot egymástól, hogy míg az előbbieknek fizetniük kellett, az utóbbiak ingyen vehették igénybe a levéltárak szolgáltatásait. Ez a helyzet a történeti hagyományok kommersszé válásának köszönhetően néhány helyen megváltozott. A tudományos kutatást végzőknek is fizetniük kell. A tudomány szempontjából lehet tiltakozni ellene (amit meg is tettem), a felhasználók szempontjából viszont ez az egyenlő bánásmód érzetét kelti. Miért is állna az egyik kutatói érdek a másik fölött? (Ennyiben a levéltárak használatának ingyenesnek kellene lennie.) A második csoport a tudomány rendszerébe való szocializálódás közös tapasztalata révén ismerősnek tűnik. Az első „idegenebb". Családkutatók, akik családfájukat szeretnék kiegészíteni, helyi krónikákat írnak, vagy lakóhelyük ne- 7 vezetés eseményeiről tudósítanak. Gyakran már nyugdíjasok, akik korábban tanárként S vagy papként, lelkészként dolgoztak. Főként az általam később megismert városi levél- £j tárakban voltak döntően férfiak. Gyakran hevesen védik territóriumukat az idegenekkel & szemben. Még jól emlékszem, amikor a szászországi freibergi levéltár (ahol a vásárok- iC_2 ról szóló munkámhoz végeztem kutatásokat) egyik felhasználója kissé szabódva me- o_E sélte, hogy látott előző nap az utcán, és megfordult a fejében, hogy elgázol. „Gyilkossági szándékát" az a megfigyelése táplálta, hogy én (szerinte) jól fizetett tudományos munkatársként a premodern vásárokról szóló dokumentumok utáni kutatásaim közepette éppen azokra a fazekasokra csaptam le, akikkel ő nyugdíjba vonulása óta, szabadidejében régóta foglalkozik. Illő módon megköszöntem, hogy nem gázolt el, mire az úr sok hasznos információval látott el a fazekasokat és vásározási szokásaikat illetően (amelyek - sok más információhoz hasonlóan - fontosak voltak a vizsgált téma meg- 203