Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Helyzet - Tari János: Archív filmek és új médiumok - konferencia és fesztivál Oxfordban

voltam képes eljutni odáig, hogy ebből végleges formában összeálljon a néprajzi film. Csupán önálló vizuális terepmunka-eredményekként léteznek a képsorok, amelyből csak egy jó kis előadást építhetek föl a hosszú terepmunka bemutatására. Mindebből tulajdonképpen három dolog is születhet. Először is, egy valódi néprajzi film, mely felhasználható az oktatásban, másodszor lehet multimédia, melyben a kép és a szövegek kapcsolatban állnak egymással, végül pedig könyv is lehet a munka eredménye, mely hosszú szöveg formájában utalhat a filmre. Nagyon fontos, hogy új formák jöhetnek létre, melyekben az eredményeket és a vizuális dokumentumokat közzétehetjük. Ugyanakkor az új filmeket új módon publikálhatjuk, különféle lehetőségeket nyújtva a feltárt tudásanyag közvetítésére. Ez nem azt jelenti, hogy a régi módszereket el kell dobnunk, hanem hogy a lehetőségeket kitágítva párhuzamosan alkalmazhatjuk őket. Vannak olyan részletek, melyek nem helyezhetők olyan kontextusba, hogy egy film keretei között be lehessen őket mutatni. T. J.: Ez volt az oka annak is, hogy meg kellett változtatni az önök intézetének a nevét? B. E.: Az ok az volt, hogy a politikusok a „film" elnevezést idejétmúltnak gondolták, a „média" kifejezés viszont szerintük sokkal modernebb. Ugyanakkor az angol elnevezésen is változtattunk. A régi Tudományos Filmintézetet, az IWF-et Tudományos- és Médiaintézetnek kereszteltük el. Lényegében a humán- és a természettudományok témaköréből is rendelkezünk filmekkel, ami az eredeti elnevezésben elveszett. Mindezzel azt fejezzük ki, hogy a médiának és a tudás átadásának nagyobb jelentősége van. T. J.: Ily módon az Enciklopedica Cinematographica filmgyűjtemény továbbélhet? B. E.: Tulajdonképpen az első igazgatónk által eredetileg kitalált intézmény az új dokumentációs és nyilvántartási rendszerrel lett megvalósítható. Az adatolt és megfelelően dokumentált film részleteibe is belemerülhetünk, ha egy bizonyos téma vagy kutatási irány iránt érdeklődünk. AARON GLASS - amerikai filmrendező. A kanadai Brit Kolumbiában élő kvakiutl indiánok kannibáltánca több antropológiai leírásban is szerepel, s mind a mai napig a fejvadászok történeteként maradt fenn. A film a többféle médiumon rögzített népszokásokon keresztül mutatja be a kutató és az indiánok viszonyát. T. J.: Úgy hallottam, hogy a Göttingeni Filmintézet is érdeklődik a filmje iránt, mivel egy különleges ötleten alapszik, és a szerkesztési módszere is nagyon újszerű. Miért és hogyan készítette ezt a filmet? A. G.: Mikor elkezdtem kutatni a disszertációmhoz, visszatértem a kvakiutl indiánok közé, mert a témám a táncról és a hozzá kapcsolódó vizuális dokumentumokról szólt. Az anyag feltárása önmagában is filmkészítési munkát igényelt. Nem elég, ha csak leírjuk a táncokat, hanem lehetővé kell tennünk a táncosok mozdulatainak folyamatos megfigyelését is, valamint azt, hogy a törzs tagjai hogyan viselkednek tánc közben, hogyan beszélnek a történetükről és az egyéni sorsukról. Ezért határoztam el, hogy magammal viszem a kamerámat a múzeumokba és az archívumokba, ahonnan elvittem az archív filmeket az eredeti közösségek ma élő leszármazottaihoz. Azokat a jeleneteket is filmeztem, mikor az emberek az archív filmeket nézik, ily módon rögzítve a reakcióikat és véleményüket arról, ahogyan az antropológusok az ő kultúrájukat a múltban bemutatták. Franz Boas vagy Edward Curtis vizuális anyagain keresztül megelevenedett a kapcsolatuk a régi családtagokkal, ahogy az őseiket, dédszüleiket táncolni látták. Sok képet ad-