Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
Tabló - Az észak-európai narratológia folklorisztikai perspektívái Annikki Kaivola-Bregenhoj - Barbro Klein - Ulf Palmenfelt, eds.: Narrating, doing, experiencing. Nordic folkloristic perspectives Gulyás Judit
rista, Annikki Kaivola-Bregenh0j számol be az inkeri finnek körében 1992-1 993 folyamán végzett terepmunkájának eredményeiről. A tanulmányban Kaivola-Bregenhoj négy, az 1910-es, illetve az 1920-as években született inkeri asszony narratíváját elemzi. 3 A négy narratíva kiválasztását az a körülmény indokolta a szerző számára, hogy a lokális identitás megértését célzó kutatási projekt keretében az interjúszituáció általános bevezető-alapozó kérdésére - tudniillik hogy meséljenek valamit az életükről - e négy asszony mindegyike a hagyományos-sztereotip témákat (gyermekkor, iskola, házasság, gyereknevelés, munka, szórakozás stb.) negligálva azonnal (bár eltérő intenzitással) in médias res az ötven évvel azelőtti traumatikus eseményeket (második világháború, evakuálásuk Finnországba, majd visszatelepítésük a Szovjetunióba) kezdte elbeszélni az idegennek. Ez esetben tehát olyan tapasztalatról van szó, amelynek verbalizációja az elbeszélő számára kulcsfontosságú narratívaként (key narrative) jelentkezik, az élettörténet megkonstruálásában központi szerepet (fordulópont) töltve be. Ezek a kivételesen jelentős tapasztalatok általában olyan elbeszélésekbe ágyazódnak be, amelyekben az elbeszélő személyes múltbéli eseményeket értelmez hallgatósága számára (personal experience narratives), és e személyes tapasztalatot elbeszélő narratívak szorosan kötődnek bizonyos típusú interakciókhoz. Éppen ezért maga a kommunikációs helyzet, a beszélgetés, illetve ennek aleseteként a terepmunka részeként megvalósuló interjúkészítés fontos tényező a narratíva aktualizációjában. Az interjúszituációban hangsúlyos helyzetben felbukkanó elbeszélések egyik fő sajátossága Kaivola-Bregenhoj elemzése szerint az az ellentét, amely az elbeszélt történet karaktere, illetve a narráció módja között húzódik (az agressziót, nélkülözést, félelmet, traumatikus eseményeket-látszólag-érzelemmentesen, lakonikusan beszéltékel az asszonyok, amit végül az interjúkészítő számára meglepő fordulatként váratlan érzelemkitörés követett). Az elbeszélések felépítésére jellemző, hogy igen kevés és elmosódott bennük az időbeliségre való utalás, ám annál több a helyekre vonatkozó megjegyzés, mintha az eseményekre emlékezés nem az időn, hanem a téren keresztül történne meg. A narráció és annak tárgya, a történet között időben mintegy öt évtized az eltérés, ami felvetheti a pontosság és az igazság problémáját, ám a szerző elveti e kérdés relevanciáját, s Luisa Passerinivel együtt úgy véli, hogy minden autobiografikus emlékezet igaz, az értelmező dolga, hogy felfedje, milyen értelemben, hol és milyen célból az. Összességében, Maurice Halbwachs nyomán Annikki Kaivola-Bregenh0j úgy véli, ezek az elbeszélések a privát (önéletrajzi) és a kollektív emlékezet közötti különbség meglétét tükrözik, mivel a totalitárius államban (és egyben kisebbségi helyzetben) élő emberek személyes szférája felett az állami ideológia és annak intézményrendszere erőteljes kontrollt gyakorolt, és exkluzívé megszabta, mire lehet emlékezni és miről lehetséges beszélni, azaz az emlékezés nyilvánossága, az emlékek és tapasztalatok megosztása ellenőrzés alá került. Az elhallgatott személyes történelem felszabadítása, a tapasztalatok megosztása éppen csak elkezdődött az 1990-es évek elején, a szerző terepmunkája idején. így ez az eset az elbeszélés (és a kibeszélés) antropológiai értelemben vett szükségszerűségét példázza. Anne Heimo (Turku) azt elemzi írásában (Places lost, memories regained. Narrating the 1918 Finnish Civil War in Sammatti), hogy Sammatti, egy dél-finnországi kis mezőváros (Elias Lönnrot szülőhelye) lakói miként használják fel a mindennapi környezetükben lévő helyeket a történeti tudás megformálásában, ez esetben konkrétan az 1918-as
