Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BOKOR ZSUZSA: „Jeligém Nagyszerű öröm". Úrinők prostitúciója Kolozsváron a két világháború között

séges/beteg), lokális (helyi/idegen) kategóriák, illetve később az előbbieket szinte teljes mértékben egyesítő nemzeti fogalmak mentén strukturálódik. A prostitúcióban részt vevők státusa (például az, hogy kit tartanak úri- vagy nem úrinőnek) attól függően változik, hogy melyik osztályozási elv erősödik fel, és mozdítja el, értelmezi át vagy szünteti meg az egyes kategóriák közötti határokat is.

3 A titkos titka. Kontrollálhatatlanság és titkosság Az első típusú osztályozás, a csoportalapú klasszifikáció a mozgástér kijelölésén és szabályozásán alapult. A bordélyházi, magánlakásokon lévő és futóbárcás (tehát alapvetően a „munkavégzés" helyét jelölő) kifejezésekben és az egyes alcsoportokhoz kapcsolódó szabályozásokban felleljük a polgári puritanizmus ideáljának megfelelően tiszta, ha úgy tetszik, a maga módján „haussmannizált"

4 város illúzióját és az ennek felborzolásától, szétrombolásától való félelmet. A prostituált kategória kidolgozásának célja a tér biztonságának megteremtése, a közerkölcs védelme volt, egy olyan marginalizált társadalmi csoport fenntartásával együtt, amelyet a város vezető polgárai szinte mindenféle szempontból a „maguk hasznára" alakítottak. A prostituáltakról szóló beszéd ezzel egy időben olyan eltávolító diskurzus is volt, amelyben a prostituált éppen mássága révén válhatott az erkölcsi közbeszéd tárgyává.

5 Erkölcstelenségével ellenpéldaként szolgált a város erkölcsére felvigyázó városatyáknak. A mi/ők elhatárolódás azonban nemcsak erkölcsi, hanem egy annál mélyebb jellegű elhatárolódást is magában foglalt, annál inkább, minél távolabbi osztályhoz tartozó volt a prostituált: a prostituált nőt tehát osztálykérdés alanyaként is kezelték (vélhetően ezért nem ítélték el olyan mélyen a titkos prostitúciót űző úri, mint a munkásosztályból származó nőket).

6 Kolozsváron a 19. század végi és 20. század eleji rendeletek a prostituáltak mozgásterét erőteljesen szabályozó szokásrend kialakításának igényét fogalmazzák meg.

7 Ezek a szövegek azért is lehetnek fontosak számunkra, mert láthatóvá teszik, hogy miként rendeződnek a prostituáltak csoportjai, a csoportba lépés, a csoportba tartozás és a kilépés feltételei, hogyan hoznak létre új kategóriákat, meghatározva azokat az irányelveket, amelyek mentén ezek létezhettek, működhettek. Az I 882-es szabályrendelet azért is érdekes, mert még nem volt annyira kifinomult az osztályozási rendszere, mint a későbbi Javaslatmk: az előbbi csupán a bordélyházi és a magánlakásokon lévő kéjnőkre, ezek szigorú megszorításaira tért ki, ellenben a nem regisztrált, a prostitúciót jobbára mellékkereseti tevékenységként vagy esetleg szórakozásként kiaknázó „titkos" kéjnőkre vagy az utcai prostituáltakra nem. Míg a századfordulón a szabályok alkotói szerint kéjelegni csak pénzért lehetett, illetve „a tisztességes és jó életű nő nem kéjelgett, ilyent csakis kéjnő tehetett" (vö. Gyarmati 2003:1 91), kérdésként merülhet fel számunkra, hogy a titkos prostituáltat a promiszkuus nőtől csupán az anyagi javakért végzett szexuális szolgáltatás különböztette meg. Kik voltak ezek a „titkosok", akikről néha mint kéjsóvár és kezelhetetlen erkölcsű, máskor mint prostituálódni kényszerült nőkről beszélnek? Nyilván túlzás lenne azt állítani, hogy a mi titkos prostituáltjaink gazdag kurtizánok lettek volna, akiket az őket „fogyasztók" fényes palotákkal és hasonló ajándékokkal halmoztak volna el. Akkor is túlzás lenne, ha valójában voltak köztük a mai luxuskurváknak, az egykori kurtizánoknak vagy - hadd túlozzunk egy keveset - a hajdani hetérák-