Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Tabló - Néprajz és képhagyomány, avagy néprajzi képtudomány Helge Gerndt- Michaela Haibl, Hrsg.: Der Bilderalltag. Perspektiven einer volkskundlichen Bildwissenschaft Serfőző Szabolcs

szet néprajzi vizsgálatának lehetőségeiről szóló írását, mely a cultural studies új törekvéseinek hatásáról tanúskodik. A szerző James Clifford művészet-kultúra rendszerére hivatkozva annak az elméleti lehetőségét járja körül, hogy a „művészetet" néprajzi jelenségként, a tárgyi kultúra néprajzi kutatásának elvei szerint vizsgálja, egy sajátos társadalmi gyakorlat eredményének tekintve a művészeti jelenségeket.

19 Hangsúlyozza, hogy a (mű)tárgyak értékelése folyamatosan változik, ezért az ember-tárgy kapcsolatot dinamikus és kölcsönös folyamatként értelmezi. Még meggyőzőbb lett volna az érvelés, ha a szerző konkrét példákon is demonstrálta volna, mennyire működik a gyakorlatban ez az elmélet. Összefoglalóan tehát elmondhatjuk, hogy a kötetben egy, a vizuális jelenségeket sokoldalúan vizsgáló néprajzi képtudomány képe körvonalazódik. A szerzők között egyetértés van abban, hogy a képfogalomnak átfogónak kell lennie: a belső (mentális) képek éppúgy részei kell hogy legyenek kutatási területének, mint a szóképek, a virtuális, a technikai, a „hagyományos" vagy a háromdimenziós képek. A szerzők a néprajzi képtudomány meghatározó kutatási területeiként jelölik meg a társadalomnak a hétköznapok képeihez fűződő kapcsolatát - különösen a képek előállítását és befogadását -, valamint azok identitásképző és orientációs szerepét. A sok különféle tárgyú tanulmány jól érzékelteti a néprajzra jellemző tematikai, szemléleti, módszertani soféleséget, a képelemzés interdiszciplináris megközelítési lehetőségeit. A vizuális kultúra területén jelenleg folyó néprajzi kutatások mellett képet kapunk a néprajzi képkutatás lehetséges útjairól is. Azonban épp a már-már zavarba ejtő elméleti, módszertani és tematikai sokféleség láttán nehéz eldönteni, mi a specifikuma ennek a néprajzi képtudománynak, s mennyiben különbözik a hasonlóan holisztikus szemléletű vizuális antropológiától. Úgy tűnik, a német néprajztudomány hasonló utat járt be, mint a néprajzi/antropológiai képkutatás hazai úttörője, Kunt Ernő.

20 I 988-ban az ő kezdeményezésére tartották Miskolcon, BildKunde - Volks-Kunde címmel a harmadik nemzetközi néprajzi képkutató konferenciát, öt évvel később azonban már „vizuális antropológia" néven alapított tanszéket a Miskolci Egyetemen. Amint azt a tanszék elnevezése is jelzi, az újonnan létrejött intézmény elsősorban nem a német-skandináv néprajz által az európai etnológia keretei között az 1980-as években kidolgozott, elsősorban a hagyományos (népi) kultúrára irányuló vizuális kutatásokat kívánta követni, hanem az angolszász antropológiai iskolához igyekezett csatlakozni, a vizuális antropológiát mint a látható világ egészére kiterjedő komplex vizsgálódást fogta fel. 1993-ban, a tanszék alapításakor így indokolta ennek szükségességét: „Kép és identitás fogalma szervesen összekapcsolható az ezredforduló globális kihí~ vasainak megválaszolásával. A fejlett ipari társadalmak új kommunikációs szokásaiban p3 rohamosan tör előre a kép használata... Mind a technikai tudományok, mind pedig a * társadalomtudományok kutatói érzékelik, hogy korunk levegőjében itt van a globális vizuális kultúra vizsgálatának, megismerésének, értelmezésének és használatának igénye. A posztindusztriális világfalu halaszthatatlanul igényli a kultúra vizuális dimenziójának beható értelmezését. Az emberi kultúra vizuális vonatkozásainak komplex tanulmányozása azért vált szükségessé, mert korunkat minden korábbi időszaknál jobban jellemzi a vizuális információrobbanás... Ezt a folyamatot a kémiai, optikai, technikai és elektrotechnikai képrögzítő és képtovábbító eljárások gyors fejlődése teszi lehetővé, bontakoztatja ki. Ugyanakkor ezeknek az eszközöknek a humanizálása, kultúrába vonása lassan 3 I 0 halad előre. A kép-olvasás, a kép-használat területén igen kevés a társadalmi szinten