Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Tabló - Az anyagi kultúra és a háló Carl Knappett: Thinking through material culture. An interdisciplinary perspective Wilhelm Gábor

ban egyidejűleg. A szerző szerint egy-egy diszciplínának ismernie kell a többiben folyó munkát, éppen ezért meg kell kísérelni kidolgozni egy interdiszciplináris elméletet. Mindez egyfajta hálózatként is elképzelhető - ez Knappett kedvelt metaforája. E hálózaton belül a régészet teljes jogú pontként van jelen. E célhoz a kartéziánus dualizmusok, melyek nemcsak a régészetet, hanem valamennyi társadalomtudományt jellemzik, feloldásán keresztül vezet az út. Mindehhez elsődlegesen az elme és az anyag, az ágens és az artefaktum közötti réseket kell áthidalni (3. p.), tágabb értelemben a gyakorlati és a nyelvi tudás, a cselekvés és a gondolkodás, a funkcionális és a szimbolikus területek kettősségét kell feloldani (9. p.). E dualizmus sajátossága, hogy a tudás, az ismeretek alkotják a régészet (társadalomtudományok) kitüntetett tárgyát. A tudás helye az elme, a tárgyak és a cselekvések ennek feltárásához csak eszközökként kapnak szerepet. A tudás feltárása ráadásul eddig nyelvi analógiákon zajlott Knappett szerint. Mindennek következtében összemosódott a kommunikáció és a szignifikáció, ez utóbbi pedig a legtöbb esetben egyet jelent a szimbolikussal (legalábbis a régészetben alkalmazott elméletekben). A dualizmusokat feloldó, általános tárgyelmélet kidolgozásához Knappett szemében (és könyvében) az ösvény annak tisztázásán keresztül halad, hogy a fizikai tárgyak az emberi szubjektumok világában milyen helyet foglalnak el. Ehhez először az embert egyidejűleg mint biológiai élőlényt, pszichológiai ágenst, valamint társadalmi személyt kell felfogni. Ezután érdemes megnézni, hogyan illeszkednek a tárgyak ugyanezekbe a szerepekbe. A szubjektumok ilyen jellegű megértése a kogníció, észlelés és cselekvés, illetve jelentés és ágencia fogalmai segítségével lehetséges, és ezek azok a fogalmak, melyek révén az elme, cselekvés és anyag összefüggései megragadhatók. Mindehhez Knappett a kognitív tudomány és az ökológiai pszichológia modelljeire támaszkodik, elsősorban az élő és élettelen dolgok kapcsolatrendszerét kezelő hálózat- (network-) modellre, illetve Peirce szemiotikájára (10. p.). Ez utóbbi - az ágens szerepét a szemiózisban figyelembevevő pragmatikai dimenziója révén-alkalmasabb a tárgyakkal kapcsolatos jelentés kezelésére, mint a nyelvi alapon nyugvó saussure-i szemiotika. Az ily módon kidolgozott megközelítés tesztjét Knappett az összefoglaló előtti két utolsó fejezetben kísérli meg. Részben jelenkori hétköznapi és művészi tárgyak elemzésével, részben régészeti anyag értelmezésével. Az anyagi kultúra megfelelő kezelésére alkalmas elmélet körvonalazásához Knappett több alapkérdést vesz számba. A kiinduló lépés számára az élő és az élettelen megkülönböztetésének kérdése. Mitől írható le élőként egy adott rendszer? Az utóbbi évtizedekben a válasz részben az élő rendszerek önszabályozó, autopoietikus rendszerként való jellemzésére összpontosított, Varela és Maturana elmélete nyomán. A szerző szerint az élő organizmus határai „ködösek" (fuzzy), nem húzhatók meg élesen, mivel folyamatként a környezettel való állandó kapcsolatában jellemezhető. Ez érvényes az emberi testre is, ahol mind külső, mind belső hibrid részek találhatók. A példák között szerepel a művese, a vak ember botja, a számítógép. Az éles határ hiányát azután Knappett kiterjeszti a pszichológiai és a társadalmi szintre is. Az előbbi esetében az ágencia, az utóbbinál a személyiség kérdésének határa vetődik fel: mennyire „nyúlik át" az emberek esetében ez a tárgyi világba is? Knappett a továbbiakban a kognitív és társadalomtudomány néhány hálózatszemléletű megközelítésére támaszkodik. Ezek lényege, hogy a viselkedés feltételei között a környezet aktívan szerepel, részt vesz, azaz nem pusztán