Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Tabló - Kunst aus Afrika. A berlini etnológiai múzeum megújult Afrika-kiállítása Mán-Várhegyi Réka

művészet európai találmányok, és hogy akár etnológiai, akár művészeti tárgyként kezelünk valamit, azzal a magunk számára fordítunk, értelmezünk, alakítunk. És ennek van egy kis kolonizáló hangulata, még ha most sem elsősorban erről van szó. De mit lehet egyáltalán tenni? Ezek a tárgyak régóta a múzeumban vannak, és a folyamatosan változó múzeumi környezetnek kell kezdenie velük valamit. (Az is abszurd lenne, ha megpróbálnák azokat visszaszolgáltatni. Kinek is? így legalább bizonyos, hogy gondos kezek vigyáznak rájuk még sokáig, hogy épek és szépek maradjanak.) Mind Sally Price ( I 992), mind James Clifford (1988a), miután az etnológiai és művészeti tárgyak különbségeiről és a fenti MOMA-kiállításról ír, előáll a maga javaslatával. Sally Price abban gondolkodik, hogy miként kellene szemlélni, szemléltetni, azaz bemutatni ezeket a törzsi alkotásokat. Amikor műalkotásokként próbáljuk nézni őket, akkor vagy a mitikus, rituális funkcióikra helyezzük a hangsúlyt, vagy pedig egy univerzális szépséget próbálunk bennük csodálni (anélkül, hogy a háttér-információkat ismernénk vagy kívánnánk). A helyes út szerinte e kettő között, félúton található (Price I 992:141)• Clifford ( I 988a) szerint azt kéne inkább tudatosítani, hogy az etnológiai tárgyak észlelése a nyugati ízlés megváltozásával változik. Olyan kiállításokra van szerinte szükség, amelyek rákérdeznek a művészet és a művészeti világ határaira, s valóban „emészthetetlen", „kinti" tárgyakat illesztenek be a képbe. Mit tesz a berlini Etnológiai Múzeum és a Kunst aus Afrika kiállítás? Megérkezve a múzeumhoz miért zavarba ejtő a Ghána-fesztivál? Az látszik belőle, hogy a múzeum változtatni akar saját magán, nem akar többé az lenni, ami volt, hogy nem akar semmilyen formában sem egy elnyomó, kolonizáló hatalom szolgálatában dolgozni. Viszont nem olyan egyszerű a tudatos változás, számtalan helyen látszanak még a régi minták, és az sem könnyű, hogy ne csupán azok látványos tagadását hajtsa végre. A focimeccs köré szervezett esemény azt sugallja, hogy a múzeum nem akar többé templom lenni, ahol csak suttogva lehet beszélni, hanem beengedi a kinti világot. De a rendezvény alapján közelebb áll hozzá a ghánai válogatott, mint az amerikai. Vajon miért? Mert ennek a szurkolótábora esetleg kisebb, kevésbé reprezentált, a múzeum pedig támogatni akarja az ebben a tekintetben gyengébb felet? Vagy mert valahol bűntudata lenne azért, mert régebben azt gondolta, hogy alkalmasabb a tárolásra és a kiállításra, mint ezek az országok? Vagy mert a falai között őrzött tárgyak alapján inkább érez közösséget Ghánával, mint az USA-val? Abszurd kérdések, és valószínűleg a múzeum részéről sem tudatos megfontolásról, hanem inkább automatizmusról van szó. Felmerül a múzeumi értekezleten, hogy ghánai dobosok doboljanak a meccs előtt, és automatikusan ^2 mindenki jó ötletnek találja. ^ A reklámplakátok jelmondata is - Nur 15 Minuten bis Afrika - az egyik meghaladni kívánt felfogást tükrözi, miszerint a kiállítás látogatója Afrikával, a földrésszel kerül kapcsolatba. Vagy azt is jelentheti, hogy a járókelőket még a régi diskurzus nyelvén csalogatják be a múzeumba, azaz ki Dahlembe, hogy ott aztán szembesítsék őket az újjal. És bár a bevezető szöveg leszögezi, hogy mi az, ami „már nincs", annyi minden ellentmond neki: a szemben lógó Afrika-térkép vagy akár az a tény, hogy egy Afrika-gyűjteményről és egy etnológiai múzeumról van szó. Tudatos céljainak egy részét a múzeum hiába próbálja, nem érheti el, nem lehet eléggé ön reflexív vagy korrekt. De ez nem pusztán a múzeum hibája. Az övé annyiban az, hogy nem ismeri fel a felvállalt feladat 292 lehetetlenségét, hiszen úgy kíván egy gyakorlaton változtatni, hogy a korábbihoz ké-