Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
Tabló - Kunst aus Afrika. A berlini etnológiai múzeum megújult Afrika-kiállítása Mán-Várhegyi Réka
amelyen különböző filmfelvételeken használat közben látjuk őket. Ami korábban rítus volt, itt a rendezők szándéka szerint performance, azaz művészet. Ahogyan már írtam, a Kunst aus Afrika tudatos próbálkozás a korábbi ábrázolásmóddal való szakításra. A múzeum ezzel kívánta beharangozni gyűjteményének újfajta rendezését. A kiállítás tehát megpróbál szakítani a földrajzi, etnológiai csoportosítás tradíciójával, és a tárgyak művészettörténeti jelentőségét kívánja előtérbe helyezni, és ily módon egyfajta hangsúlyeltolódást létrehozni. A szándék nem pusztán rábírni a látogatót arra, hogy ezúttal műalkotásokként szemlélje a tárgyakat, hanem a rendezők ennek keretében néhány téves elképzelést is szerettek volna felülírni. A már említett bevezető szöveg szerint a tárgyak alkotói korántsem névtelen emberek, sőt voltak köztük olyanok, akik - az első idézet tanúsága szerint - azért dolgoztak, hogy nevüket messze földön is megismerjék. Egy másik idézetből kiderül, hogy a beszélő tulajdonképpen pénzért farag, de szívesebben dolgozik kint a földeken, mivel faragás közben mindig koncentrálnia kell, hogy tudja, vajon jót vagy rosszat csinál. A szöveg ezután három alaptételt szögez le. Egyrészt azt írja, hogy nem létezik olyan, hogy „afrikai művészet". Nem létezik, mert Afrika túl nagy ahhoz, hogy egységes művészete legyen, s ha afrikai művészetről beszélünk, akkor a sokszínűséget takarjuk el. Másrészt tudatosítja a látogatóban, hogy az Afrikából származó művészet nem primitív. Harmadrészt pedig az Afrikából származó művészet nem redukálható pusztán vallásos, rituális művészetre. A kiállítás két kurátora, Peter Junge és Paola Ivanov nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy mibe vágta fejszéjét. A Kunst aus Afrika hatalmas, színes katalógusában olvasható tanulmányaikból kiderül, hogy jól ismerik magukat a tárgyakat, azok kiállításának történeti változásait, a korábbi egyoldalú bemutatás buktatóit. Paola Ivanov az, aki leírja, hogy amikor az ember egy idegen kultúrát állít ki, akkor törvényszerűen és mindig a helyi kultúra számára interpretál, értelmez; hogy amit nagyvonalúan reprezentációnak hívunk, az valójában jelentéscsinálás, miközben önkényes kiszakítás és kisajátítás történik. Az Afrika-kiállításokat tükörhöz hasonlítja, amely megmutatja, hogy Európa milyennek látja Afrikát. Az utóbbiról mint európai találmányról is beszél. Hiszen mindaz, ami a kiállításon látható, az nem ugyanaz, ami eredeti környezetében volt. Ivanov szerint tehát Afrikát mint olyat nem lehet bemutatni, és minden próbálkozás valójában európaira lefordítani és ekképpen integrálni próbál (Ivanov 200 1 ;35 1-354). Ennek a reflexív hozzáállásnak pedig már része az, hogy többé nem is akarja magát a földrészt bemutatni az európai nagyközönségnek. A tárgyakhoz fordul, hiszen azok vannak ott a múzeumban, azokkal kell kezdenie valamit. Tegyük hozzá, a tárgyak kiállításának van egy megszokott módja, tradíciója, amely rajtuk hagyta nyomát, s ezért elképzelhetőnek tartom, hogy sok látogatóban fel sem merül, hogy a kiállítás alapjaiban kíván különbözni a korábbiaktól. S nem pusztán azért, mert itt is lehet tematikus csoportosítást, vitrineket és Afrika-térképet találni, hanem mert ugyanazokról az akár százötven-kétszáz éves tárgyakról van szó, amelyek ezelőtt is a múzeumban voltak. Művészet Afrikából? A tárgyak alapján egy ötven-száz-százötven éves Afrikáról beszélünk, amelyet nem lehet egyszerűen csak Afrikának nevezni, ráadásul úgy, hogy azóta már ezen a földrészen is megjelent az európai értelemben vett művészet és művész, és mindeközben a cél annak megcáfolása, hogy „afrikai művészet" mint olyan létezik.
