Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

AMBRUS JUDIT: „Szegényes környezetben királyi gyermek- ez Vista..." Egyházi és közösségi értékrend viszonya egy kalotaszegi faluban

ismét az eklézsiakövetés eszközéhez fordulnak az egyházi vezetők, attól remélve a helyzet javulását. A leírásból megtudjuk, hogy szombaton, az esti órákban került rá sor két egyházi elöljáró előtt úgy, hogy a penitenciatartásra kötelezetteknek a könyörgés alatt térdelniük kellett. Ha ennek eleget tettek, részt vehettek az istentiszteleten, és úrvacsorát is vehettek - anélkül, hogy megesküdtek volna. Azaz a bűn (nem nyilvános) megvallása is elegendő volt ekkor az egyházba való visszafogadáshoz, akár a bűnös állapot, a vadházasság fenntartása mellett is. Ez az eszköz azonban nem bizonyult kellően hatékonynak - amint azt a vadházasságok terjedésének fentebb ismertetett mértékéből is láthattuk. A kudarc okait illetően az utód, Daróczi Ferenc feljegyzése lehet tanulságos a számunkra: az ő idejére az eklézsiakövetésnek ez a módja „már oly közönségessé vált, hogy nagyon ritka esetben láttam az őszinte bűnbánatot az arcokon, inkább valami házasságkötési aktus félének tekintették" (história domus 56). Annyira megszokottá vált tehát a vadházasságban élőkre kirótt büntetésnek ez a formája, hogy a hívek - lelkipásztoruk érzékelése szerint szinte a házasságkötéshez szükségszerűen tartozó vagy akár azt helyettesítő, azzal egyenértékű aktusként élték meg. Az eklézsiakövetéshez pénzbüntetés is járult, aminek összege kezdetben négy korona nyolcvan fillér volt,

41 majd miután a háborút követően ez az összeg értéktelenné vált, 1923-ban a presbitérium felemelte („200 Leura") azt remélve, hogy „a nagy összeg visszarettenti a bűnös lépéstől" az embereket. Mivel azonban ez az intézkedés sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az 1929 márciusában tartott esperesi vizsgálat szigorúbb rendszabályok életbeléptetését rendelte el. Ennek nyomán egy hónappal később a presbitérium új fegyelmi szabályzatot léptetett életbe, aminek értelmében „az illetőket a templomtól és az urasztalától eltiltja mindaddig, amíg megesküsznek. Az esküt közvetlenül megelőzi az eklézsiakövetés a templomban, vasárnapi gyülekezet előtt." (História domus 56.) A korábbi gyakorlathoz képest tehát jelentősen megszigorítják a vadházasok egyházi szankcionálását: a legnagyobb nyilvánosság, a vasárnapi (és ez esetben lakodalmi) gyülekezet előtti nyílt bűnmegvallásra kötelezik őket (amire ezúttal már a templomban került sor), és az egyházba való visszafogadásnak feltételévé teszik az egyházi házasságkötést is. Újra felemelik a büntetéspénzt, és a fentieken túl még további mellékbüntetéseket is alkalmaznak: a házasságot kötő nő nem tehet menyasszonyi fátylat, és nem ülhet a menyasszonyok padjába, a vadházasságban élők nem lehetnek keresztszülők, tanúk, násznagyok, és neveik „az újévi templomi gyülekezet előtt névszerint felsorolandók. Ennek a szigorúbb fellépésnek hatása tagadhatatlan az adott évben" Daróczi Ferenc szerint (história domus 56). Vizsgáljuk meg az új egyházfegyelmi eljárás hatásával kapcsolatban az eklézsiakövetések és a vadházasságok számának alakulását a vadházasok jegyzéke alapján! E szerint a századfordulóig regisztrált, vadházasságra összeálló párok közül majdnem minden második pár követett eklézsiát, míg a 20. század első évtizedében összeálló pároknak szinte mindegyike (86 százalék). Ez az arány a század közepén hatvan-hetven százalék körül mozgott. Ha az 1929-ben bevezetett új egyházfegyelmi intézkedés közvetlen hatására vagyunk kíváncsiak, ugyancsak a számokhoz kell fordulnunk egy kicsit: a vadházasok jegyzékének vizsgálata alapján azt lehet megállapítani, hogy míg a századforduló és 1928 között bejegyzett pároknak átlagosan hetven-nyolcvan százaléka követett eklézsiát, és arra az esetek túlnyomó többségében még az együttélés kezdetének évében vagy a rá következő évben sor került, azon pároknak, akik 1930-ban kezdtek vadházas-