Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BÁCSVÁN LÁSZLÓ: Guru-sishja parampara - a tanítványi láncolat. A nyugati vaisnavizmus idegenségének egy sajátos aspektusáról

lehetséges nyugati analógiák és a nyugati vaisnava mozgalom intézményesülése már jóval erősebben árnyalják a képet. A legkülönbözőbb vallások, vallási irányzatok értenek egyet abban, hogy szükséges közvetítő Isten és ember között; e nagyon általános megfogalmazás közös lehet a vaisnavák és jó néhány nyugaton honos egyház, például a katolikusok álláspontjában. Természetesen mindkét említett kultúrkörben (az egyszerűség kedvéért: indiaiban és nyugatiban) jelen van a transzcendens személyes megtapasztalásának fontossága, sőt némelykor e megtapasztalás elsődleges érvényességének nézete is, de hangsúlyosabban jelenik meg valamely közvetítő közeg és annak sajátos működésmódja. És itt már jelentős az eltérés. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a vaisnavizmus (miként általában a hinduizmus vagy éppen a buddhizmus) elsősorban a vallási tudás személyes átadására és inkorporációjára, míg a nyugati tradíció hangsúlyosabban az intézményes közvetítettségre tekint meghatározóként. Ez az egyház-szekta különválasztásnak is alapja lehet, hiszen a szekta mint a radikalizmust a hajlékonysággal ötvöző csoport képére igencsak illik a karizmatikus vezetés ideája. A - közvetlenül megtapasztalható - személyes autoritás eleve gyanús, mert az „elhajlás" lehetőségét hordozza magában, legalábbis egy szervezeti-intézményes működésmódot stabilnak és alapvetőnek tekintő szemlélet számára. Vagyis a hagyományos nyugati egyházakban is jelen van a személyesség és a karizma (gondoljunk csak a pápai tekintélyre vagy a szentek kultuszára), de az intézményesség keretein belül, míg a vaisnavizmusban (nyugati és keleti mozgalmaiban egyaránt) a karizma hozza létre, és sokszor elsősorban az tartja fenn az intézményes kereteket.

8 A különbség, miként az idegenség ebből származtatható lehetséges konstrukciós elemének pozíciója azonban korántsem ilyen egyértelmű. A személyes és intézményes forma kettéválasztása sokkal inkább tekinthető ideáltípusnak, azaz olyan elméleti szerkezetnek, mely segít megérteni a differenciát, ám önmagában nem írja le, és pláne nem magyarázza azt. A közös elem a közvetítettség, a közvetítő azonban egyaránt lehet intézmény és személy, és a különbség nem elsősorban kvantitatív (azaz hogy többen vagy éppen egy személy a tudás átadója), hanem kvalitatív, esetünkben a helyzet alapvető differenciájából ered. Például a katolicizmussal összehasonlítva lehet közös pontnak tekinteni a vezetői autoritás legitimációját (az Istentől eredő tanítványi láncolat vagy a Krisztus által felhatalmazott Szent Pétertől származó „jogfolytonosság"), de egyértelmű a különbség a személyes vezető szerep tekintetében. Mert a keresztény pap Isten üzenetének közvetítője, Isten képviselője, de nem elsősorban személyes tulajdonságai, megvalósításai révén, hanem az egyház, vagyis egy, az isteni szándékot önértelmezése szerint megjeleníteni hivatott és megjelenítő intézmény felhatalmazása által. Egyszerűen fogalmazva: a katolikus pap és az ISKCON lelki tanítómestere egyaránt egy végső soron személyes eredetű legitimációval bíró testülettől nyerte felhatalmazását, de egy ISKCON-guru esetében nagyobb a személyesség súlya, és mindenképpen más a pozíciója a hívők szemében. Hiszen tanítványai a vallási közösséghez rajta keresztül, tőle függő módon kapcsolódnak, nem egy templomhoz vagy templomi közösséghez kötődnek elsősorban, hanem gurujuk személyéhez - a guru biztos pont, a többi változhat. Személyes tulajdonságai az intézményesültség alacsonyabb foka és ezzel összefüggésben az intézményekre való