Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Helyzet - Szarvas Zsuzsa: Zsidó reneszánsz? Zsidó antropológia? Gondolatok Papp Richárd: Van-e zsidó reneszánsz? Kulturális antropológiai válaszlehetőségek egy budapesti zsidó közösség életének tükrében című könyve kapcsán

a zsidó identitás különböző rétegei vagy éppen az antropológus szerepe és korlátai egy általa tanulmányozott közösség kapcsán. Az egyik problémám éppen az, hogy nem egészen világos, hogy a szerző antropológusként mennyire tagja a vizsgált közösségnek, mennyire vesz részt annak életében. Hiszen a zsinagógai tér, azok a közösségi események, amelyek a zsinagógában történnek, magának a közösségnek, illetve megnyilvánulási formáinak csupán egy - nyilván a téma szempontjából egyáltalán nem lényegtelen - összetevőjét jelentik. De az, hogy mi történik otthon vagy az adott szereplőknek más közösségekben való részvételekor, ebből nem fejthető fel. Éppen ezért „klasszikus" résztvevő megfigyelésnek, tartós együttélésnek ez a módszer nem tekinthető, a kutató csupán a közösség meghatározott alkalmaikor lehet ott, illetve a tagokkal folytatott - nyilvánvalóan eltérő kontextusban értelmezendő - párbeszédek sorozatát rögzítheti. S ahogyan a kötetet összeállító antropológus nincs (nem is lehet) jelen az általa tanulmányozott közösség minden pillanatában, úgy esetlegesek, egy-egy résztémával foglalkozók az általa készített tanulmányok, amelyeket leginkább önmagukban és nem az egymással való összefüggésükben értékelhetünk. Ez a problematika évtizedek óta foglalkoztatja az antropológusokat. A saját társadalom kutatásának, az antropológus viszonyulásának a vizsgált közösségéhez s ennek nehézségeinek, buktatóinak - különös tekintettel például a kulturális másságra s ennek interpretációjára, tudatosítására - kiterjedt szakirodalma van (lásd például GuptaFerguson, eds. 1998; Hastrup 1993; Jackson 1987; Modood-Werbner, eds. l997;Narayan 1993; Niedermüller 1994). A Vakuvülanás a zsinagógában (Papp 2000a) a fényképezés lehetőségeit, illetve lehetetlenségeit vizsgálja a kutatás során az adott közösségben, a kutató antropológushoz, illetve a zsidó tradícióhoz fűződő viszonyban. Közben „villanásnyi" ismereteket szerezhetünk, újabb mozaikokat rakhatunk össze a vizsgált Bethlen téri zsinagóga közösségéről, amelyről például megtudhatjuk, hogy „optimális terep a kutató számára, mivel itt a mai magyar zsidó kultúra szinte minden »iranyzata« megtalálható, s így néhol esély mutatkozik arra is, hogy az egyediből általánosabb meglátásokra is kísérletet tehessünk" (31. p.). Csupán közbevetőleg jegyezném meg, hogy önmagában ez a tény is ellentmondani látszik annak, hogy a Bethlen teret valódi közösségként értelmezhessük, hiszen a sokféleség, az alkalmiság s nem utolsósorban a „tagok" identitáspozícióinak folyamatos változása nem igazán sorolható a stabil közösségjegyek sorába. A módszertan teljesen más dimenziójával foglalkozik azután az a néhány oldalas fejezet, amely az „írott források", pontosabban a zsidó tradíció írott forrásainak használhatóságát ismerteti a kutatás folyamatában. Ez inkább a „kötelező irodalom" felsorolásának, mintsem az alkalmazhatóság bemutatásának tűnik. A tanulmánykötet kétségtelenül legkiérleltebb, tulajdonképpen címadó fejezete a következő: Magyar zsidó revival? Kulturális antropológiai válaszlehetőségek egy budapestizsidó közösség életének tükrében. Ez magának a kötetnek a címe is, azzal a különbséggel, hogy ott a „revival" helyett a „reneszánsz szó" szerepel. A szerző talán itt fogalmazza meg legpontosabban e kötet és a tanulmány célját is: „Esettanulmányom célja tehát az ezredvégi magyar társadalom és ezen belül a mai magyarországi élő zsidó kultúra »nagybetus realitasainak« egyik »olvasatat« bemutatni egy mikroközösség minden- és jeles napjainak segítségével: azaz hogyan él, érez és