Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Tabló - A történetek történetiségéről Ruth B. Bottigheimer: Fairy godfather. Straparola, Venice, and the fairy tale tradition Gulyás Judit

nemiento de peccerille (A mesék meséje, avagy kicsik számára való mulatság) című kötete ( 1634-1636) is biztosította, ebben ugyanis több, Straparolánál is megtalálható mese bukkan fel. Azonban a Piacevoli Notti hatástörténetében talán ennél is fontosabb szerepet játszott az a körülmény, hogy az már az első kiadást követően francia fordításban is szinte azonnal napvilágot látott. A Piacevoli Nottiból pár történet Lyonban már I 553-ban megjelent, a teljes első kötetet franciául I 560-ban adták ki (Facétieuses nuictes), melyet 1570 körül a második kötet fordítása követett. A könyv a nagy nyomdai központokba, Párizsba és Rouenba is hamar eljutott, és igen népszerűnek bizonyult: 1571 és 1589 között, tizennyolc év alatt tizenkét kiadása jelent meg. A I 7. században a kötetek megjelentetését a pápai index ugyan megakadályozta, ám Straparola bizonyos történetei a 17-18. századi francia tündérmeseíróknál gyakorta felbukkantak. Spanyolországban szintén igen hamar napvilágot látott Straparola művének fordítása: 1570-es első megjelenése után 1583-ig még ötször adták ki, végül -V Sixtus és VIII. Kelemen pápa tilalma miatt - 1612-1613-ban jelent meg utoljára. Német nyelvterületről három korai kiadása ismeretes (1575, 1582, 1590), bár ezek egyike sem maradt fenn. Két évszázaddal később, amikor a tündérmesék már kereskedelmileg sikeres, jól eladható irodalmi termékek voltak, három kiadó is kihozta Straparola művét (Bécs I 791, Berlin 1817, Lipcse 1851). Straparola könyve Angliában nem volt igazán közkedvelt, eddig annyi adatolható hatásából, hogy a Piacevoli Notti egyik elbeszélése bekerült William Painter hihetetlenül népszerű Palace of Pleasure című gyűjteményébe (1

566-1567), míg egy másik mese ponyván bukkant fel. A továbbiakban a hatástörténet bemutatását Bottigheimer a Piacevoli Notti egy meséjének példájára szűkíti. Ez a szöveg, a rise tale kategóriájának paradigmatikus érvényű megvalósítása a Constantino macskájáról szóló elbeszélés, amely magyarul Csizmás kandúr címmel ismert (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban én is így említem, bár mindjárt a cím kapcsán megjegyezhető, hogy Straparola meséjében a macska éppenséggel nem kandúr, hanem nőstény.). Straparola halála után a csizmás kandúr története két irányban terjedt tovább. Egyfelől vándorárusok révén jutott el Dél-Olaszországba, a Nápolyi Királyságba, másrészt - mivel a 19. századból számos feljegyzés ismeretes a csizmás kandúr történetének utcaszínházi feldolgozásáról, márpedig a 16. században az olasz városi hatóságok gyakorta fogadtak meg előadóművészeket a korban közkedvelt epikus történetek megjelenítésére, a városlakók szórakoztatása érdekében - Bottigheimer azt is feltételezi, hogy a cselekmény dramatikus formában való előadása szintén hozzájárulhatott a szüzsé ismeretének terjedéséhez. A történet végül bekerült Basile 1634-ben, Nápolyban megjelent, barokk retorikán iskolázott mesegyűjteményébe (amely egyébként egyértelműen a magaskultúra terméke volt). Másfelől a Constantinót felemelkedéshez segítő csodás képességű macska története északnyugati irányba is hagyományozódott, mégpedig a Piacevoli Notti korai francia fordításainak köszönhetően. Straparola történetformálása a francia fordításokban szinte érintetlenül maradt a I 7. század végéig,

9 amikor Charles Perrault a francia elit körében divatos tündérmeseírásba fogott, melynek során e történetet is felhasználta, és jelentős mértékben átalakítva azt - a későbbi évszázadok felől szemlélve - kanonikus változatot hozott létre. A macskából ekkor lett kandúr,

10 a szereplők motivációi között a Piacevoli Noíríban ismeretlen kifinomult érzések jelentek meg, ugyanakkor eltűntek