Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

Helyzet - Kuti Klára: Párhuzamos (tudomány)történetek

etnikus egyedi. A „Magyarország Európa kitsinyben" gondolat (Csaplovics 1822) végül is annak a kutatási hagyománynak vált mottójává, mely a Kárpát-medencében élő népek, népcsoportok kultúrájának sokszínűségével, vélt vagy valós különbözőségével az etnikus népi kultúrák egymás mellett élését, kölcsönhatását volt hivatott bemutatni. A néprajzi tudományok céljának ezen megkülönböztetése nem jelentéktelen és nem is végleges. Most nem akarok kitérni itt részletesen a nemzetállamok kialakulásának, a nemzeti nyelves nemzeti kultúra hangsúlyozásának, illetve a népi kultúra nemzeti kultúrává avatásának nagyon is lényeges szellem- és politikatörténeti hátterére, ami Magyarországon - mint ahogyan több más kelet-európai államban is - a néprajzi tudományok kialakulását és intézményesülését meghatározta. Legyen elég arra a különbségre rámutatni, hogy azokban az államokban, ahol a nemzeti kultúra konstituálódása a politikai függetlenségért vívott harcokkal egybeesett, ott a népi kultúra - etnikus kultúra nemzeti kultúra fogalmaknak egészen más konnotációja volt, ellentétben azokkal az államokkal, melyek saját kultúrájukat egy terjeszkedő birodalom terjeszkedő-terjesztendő - kultúrájaként látták (Hofer 1994)- Érdekes viszont figyelni arra, hogy a 19. század végén még európai nagyhatalomnak számító - igaz, távoli gyarmatok nélkül, de Délkelet-Európában egyértelműen domináns szerepű - Ausztriában a kibontakozó néprajztudomány még nem kap olyan etnikus színezetet, mint majd a Monarchia megszűnte után. Michael Haberlandt úgy tekint a Monarchia területén fekvő periferikus területekre - Alpok, Szudéta-vidék, Balkán, kárpáti hegyvidékek (lásd Haberlandt 1909-191 I ) -, mint a primitív kultúra megismerhetőségének kincsestárára, mely vetekszik a távoli tájakon (értsd: gyarmatokon) kutatási lehetőséget élvező kutatók terepével. A kultúra gyökereit rejtő „ősiség" a tér- és idődimenziók sajátos feloldódásából jön létre.

1 Az „ősi" nem egy időben korábbit jelöl, hanem egy, az időben végtelen, kezdeti, eredeti „ősállapotot". Az „ősi" jelenléte, a „különidejűség egyidejűsége"

2 pedig térben megragadható a „messziséggel". Ami messze van, az időben távol van. De maga a „messziség" sem mérhető dimenzió: messze távol, messze fönn, a periférián, egy önmagunkhoz mint origóhoz vonatkoztatott messzeségben. Ennek a tér- és időbeli távolságnak a reciprocitásaként értelmezendők például azok a kiállítások, vásárok, ahol az „ősi" kultúra tárgyi vagy élő reliktumait bemutatták: az egy helyre, elérhető közelségbe, múzeumba begyűjtött messziség. Bessans, az az alpesi, magashegyvidéki falu, ahol Eugenie Goldstern kutatását végezte, Európa közepe, az Alpok magaslatainak mint megközelíthetetlen messzeségbe távolított tájnak egyik szelete értelmezendő. Ebben az értelemben mindegy, hogy hol is fekszik pontosan, hisz nem a földrajzi koordinátái alapján, hanem az Alpok mint konstituált táj egyik pontjaként vált értelmezhetővé.

3 A 19. század közepén, amikor az osztrák néprajzi kutatásban az Alpok kap hangsúlyos teret mint az ősiség, a kultúra kezdeteinek őrzője, akkor itthon az/H/ö/d kap hasonló szerepet. Az Alföld, amely pusztaságával, végtelenségével, egyediségével a magyarság ősi örökségét, keleti hozadékát, egyedülállóságát testesíthette meg. A kép kiformálódásában vélhetően jelentős szerepet játszott épp az osztrák hatalommal, az arra jellemző hegyvidékkel szemben definiált másság, sajátság. Az Alföld pusztaságként, végtelenségként, szabadságként értelmezett tájképe a 19. század első felétől tűnik fel először az irodalomban, majd később más művészetek képviselőinél is (Albert 2002). Az Alföld a korabeli néprajzi kutatásokban nem a gabonakonjunktúrában gazdaságilag megerősödött, polgárosuló parasztságával jelentkezett, hisz rájuk nem a zárt, archai-