Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai
ről merülnek fel problémák. A pedagógusok szerint az ugyanis nem számít különösebb kudarcnak, ha a menekült gyerekek maradnak ki az iskolából, ez úgyis mindennapos esemény. Ahogy ezt maguk a pedagógusok is hangsúlyozzák, a gyerekek kimaradásáért különben sem az iskola, hanem maguk a menekültek és az „egyéb körülmények" tehetők felelőssé (lásd a szülői érdektelenségről, hátráltató családról szóló beszédet). A közoktatás integrációs missziójából adódik az is, hogy amennyiben sor kerül a „másság" felismerésére, azt a pedagógusok (a külsőségek kirakati ábrázolásán túl) alapvetően mint gondozást igénylő hiányt, devianciát vagy veszélyeztetettséget észlelik, még akkor is, ha a heterogenitást a közoktatási közbeszéd valójában pozitívumként értékeli. E misszió érvényesülésére utalnak a deficitérvelésekből táplálkozó „másság"-értelmezések is, amelyek a „másságot" - a nyugat-európai felfogástól eltérően - oly módon definiálják a külföldiségből eredő sajátosságok halmazaként, hogy közben e sajátosságokat egyfajta fogyatékosságként értelmezik. „Másságként" tehát a szociális depriváltság, a nyelvtudás, az információ vagy a kulturális tőke hiányának társadalmi patologizálása, betegségként vagy fogyatékosságként való intézményes (akár jóindulatú és tapintatos) kezelése jelenik meg, és semmiképpen sem annak bármiféle pozitív erőforrásként való használata: „Most éppen csak egy hallássérült gyerekünk van, de a mellettünk lévő gyermekotthonból is jönnek hozzánk tolószékes gyerekek. Nem idegen tehát a gyerekektől a másság, látják, hogy vannak gyerekek, akik egészen más életritmusban, életminőségben élnek. Szoktunk átjárni a gyerekotthonba műsort adni évente egyszer-kétszer. A gyerekek ilyenkor megdöbbennek a halmozottan testi-szellemi sérült gyerekek láttán, de nem baj, hogy szembesülnek ezzel, akárcsak a menekültek jelenlétével." (Tanár, általános iskola, Debrecen.) Menekült gyerekek önmagukról, az iskoláról és a beilleszkedésről Georg Simmel (1971:45) „idegenről" szóló klasszikus szociológiai elméletének értelmezésében az idegen „az a vándor, aki nem vándorol tovább, aki ma érkezik és holnap itt marad". Egy négy éve Magyarországon élő, tizenöt éves algériai lány ezt így fogalmazza meg: „Amikor eljöttünk, Algériában háború volt. Átmentünk Franciaországba, és onnan egy hónap után átmentünk Németországba. Négy évet voltunk Németországban, ott született az öcsém, de aztán, mivel azt mondták, hogy már haza lehet menni, béke van, vissza kellett mennünk Algériába. Vissza is mentünk, de még balhé volt, így onnan átmentünk Moszkvába, aztán Minszkbe, és onnan nyolc hónap után átjöttünk Magyarországra." A közelség és a távolság ebben a léthelyzetben tehát egyidejűleg érvényesül: az idegen egyszerre tagja és kívülállója a befogadó társadalomnak. E „köztes lét" sajátosságai fogalmazódnak meg az új környezetben beiskolázott menekült gyerekek elbeszéléseiben is, akiknek helyzete a holnap bizonytalansága miatt aligha lehetne „köztesebb". A menekült két kultúra határán áll, és személyes válságokkal küzd. A marginális ember belső válságát a menekült gyerekek is átélik, hiszen az eltérő kultúrákkal való szembesü-