Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai
kelésére, pontosabban a „másság" és a „mássággal való együttélés" szépségeinek intenzív kommunikációjára törekszik. A kulturális sokféleség értékeit kiemelő narratíva valójában azonban sokkal inkább az elvágyódásról és a távoli tájak, ízek, kultúrák iránt érzett nosztalgiáról, mintsem a velünk együtt élő, más etnikumú és más kultúrájú emberekről szól (Feischmidt 1997:8). (Ugyanennek a jelenségnek egy másik változatát hívja SchöningKalender [1992] fogyasztói, Radtke [1997:41] pedig kulináris-cinikus multikulturalizmusnak.) Ez a beszédmód a menekült gyerekek szokásainak és kultúrájának rajongó, ám naiv és sematizált ábrázolásával jár együtt: a másság megjelenítését az iskolai nyilvánosság kijelölt szféráira korlátozza, annak alkalmi és kontrollált formáit támogatja. Magasztalja tehát ugyan a „másságot", de azt biztonságos távolságban kívánja látni. Bauman találó megfogalmazása szerint erre azért van szükség, mert az idegen „a közelség belső köreibe olyan különbözőségeket és másságot hoz, amelyet csak távolból lehet kiszámítani és elviselni" (Bauman I 997:49-50). Az újonnan érkezett ismeretlen egyes tulajdonságainak lelkes „kiállítása" tehát egyfajta rendteremtő mechanizmus része, melynek alapvető célja, hogy az idegent a messzeségbe helyezze, a közelségből fakadó frusztrációt pedig csökkentse. Bauman szerint az idegen megjelenése okozta bizonytalanság és meghatározatlanság csökkentésének a területi elkülönülésen túl ez a leggyakrabban alkalmazott technikája. Azok a pedagógusok, akik ezt a beszédmódot használják, igen büszkék arra, hogy befogadják a külföldi tanulókat. Mindazonáltal büszkeségüket elsősorban nem a menekült gyerekek beilleszkedésének és a tanulók egymáshoz való alkalmazkodásának hétköznapi sikereiben fogalmazzák meg. Számukra a beilleszkedés sikere néhány kiemelt külsőség tetszetős színpadi ábrázolását jelenti: „A közösségi házban minden évben megrendezzük a kultúrák együttélésének ünnepét, ilyenkor a menekült gyerekeink is saját népdalukkal, népviseletbe öltözve állnak ki a színpadra." (Tanár, általános iskola, Bicske.) Ez az esztétizálásra törekvésében esszencializálást eredményező narratíva egyenlőséget tesz a menekült gyerekek otthonról hozott kultúrája és a mindennapoktól elrugaszkodott reprezentációk és népies kliségyűjtemények között. Mindemellett nem veszi észre, hogy azok a távolinak vélt közösségek, amelyeket sajátos kultúrával felruházott és kifelé zárt egységnek tekint, a közvetlen közelünkben vannak. Mindezzel éppen az ellenkezőjét éri el annak, amiért eredetileg kiállt: ahelyett, hogy támpontokat adna a mellettünk élő „idegen" megismeréséhez, nem tesz mást, mint növeli a kultúrák közötti perceptív távolságot. A „másság" lefokozása - hatalmi beszédek Amennyiben a konfliktust mégis felismerik, és kezelése elkerülhetetlenné válik, úgy azt többnyire a pedagógusi autoritás elve vezérli. Mivel az alá-fölé rendeltség megkövesedett viszonyrendszerének evidenciája a magyar közoktatásban különösen hangsúlyos, az autoritás effajta alkalmazása nem idegen a pedagógusoktól. A hatalmi diskurzus természetéből fakadóan - eleve kizárja az egyezkedés, tárgyalás elvén alapuló demokratikus problémamegoldás lehetőségét, ezzel rövidre zár mindenféle konfliktust:
