Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai
felé vándorlók fontos megállóhelyévé vált, egyre több magyar oktatási intézménynek kellett megbirkóznia a hozzánk érkező iskoláskorú külföldiek fogadásának problémáival. Magyarországon a 2002. január I -jén, a közoktatási törvényben megjelent szabály terjesztette ki a tankötelezettséget az egy éven túl az országban tartózkodó kérelmezőkre is. A törvény bevezetésével a korábban is iskolaköteles bevándorolt (letelepedett) és menekült státussal rendelkező iskoláskorúakon túl a tartózkodási engedéllyel egy évnél tovább Magyarországon élő, magyarul sok esetben nem tudó gyermekek is hirtelen iskolakötelesekkéváltak. A helyi iskolákkal való intézményes kapcsolatfelvétel tehát voltaképpen a törvény bevezetése után, az iskolakötelezett gyerekek számának hirtelen növekedésével vált szükségessé. A kapcsolatfelvétel módjának gyakorlatilag sehol nem volt intézményesült mechanizmusa, de általánosnak mondható, hogy nem az iskolák kezdeményezték a kapcsolatfelvételt, hanem minden esetben a menekülttáborok vezetősége tette meg az első lépést az iskolák felé. A beiskolázás lényegében informális csatornák mentén történt, a tábor igazgatójának személyes ismeretségi köre, korábbi pedagógusi tapasztalatai játszottak közre a gyerekek iskolai elhelyezésénél. Egyfelől tehát személyes szimpátiák, rokoni, ismerősi szálak, együttérzés, jóakarat, másfelől természetesen az iskola saját érdekei (gyermekhiány, a bezárástól való fenyegetettség, pedagógiai kihívás) döntöttek, és nem a szűkebb értelemben vett szakmai szempontok. A menekült gyerekekre jellemző gyakori költözés és hézagos iskolalátogatás (a szocializációs különbségekkel együtt) érettségbeli problémákat és - a magyar oktatási rendszerből szemlélve-sok esetben behozhatatlannak tűnő iskolai hátrányokat eredményezett. A túlkorosság, a nyelvi hátrányok és a különböző traumák okozta tanulási problémák enyhébb vagy súlyosabb formában nagyon sok menekült gyereknél kimutathatók. Az érintett oktatási intézmények körében végzett vizsgálat kimutatta, hogy a magyarul egyáltalán nem vagy rosszul tudó, túlkoros, szociálisan hátrányos helyzetű, azaz menekült gyerekeket főként a helyi viszonylatban gyengébb, romák által nagyobb számban látogatott iskolákban és óvodákban helyezik el. A kutatás arra is rávilágított, hogy ugyan ezek az intézmények nagy számban fogadnak halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket, pedagógiailag azonban mégis sokszor felkészületlenek, és minden esetben alulfinanszírozottak. Rugalmas hozzáállásuk ellenére tehát összességében nem képesek a helyzetükből adódó kihívásokra igényesen felelni. A menekült és roma gyerekek egy „kategóriaként" kezelésének automatizmusa ezekben az intézményekben mindennapos. Ez azzal a bevett gyakorlattal jár, hogy a roma tanulókat nagy számban fogadó intézményekben a menekült gyerekeket a roma gyerekekhez hasonló hozzáállással és pedagógiai módszerekkel foglalkoztatják. A menekült és roma tanulók problémáinak uniformizálása ugyan a pedagógusok részéről (jó esetben) egyfajta differenciálatlan nyitottságot és szociális érzékenységet feltételez, viszont éppen azért erősen vitatható gyakorlat, mert összemossa a különböző (nyelvi, szociális stb.) hátrányokból fakadó egyéni különbségeket, és nem adekvát módon kezeli az ezekből eredő lemaradásokat. Ez azonban csak a történet egyik oldala. Számos kutatásunkat megelőző vizsgálat 8 mutatott rá arra, hogy a többszörösen marginalizálódott gyerekeket már eleve automatikusan kényszerpályára (azaz zsákutcás szegregált intézményekbe) tereli a rendszer merevsége: magas színvonalú felzárkóztatóprogramok bevezetése helyett a jelenlegi
