Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
PETI LEHEL: Identitásmodelláló tényezők a moldvai csángó falvakban
magyar csángók mítoszát egy archaikus magyar közösség létét feltételezve egy alapvetően kultúrnernzeti attitűd kivetítődése révén? Az identitás szerveződésének rendkívül összetett, problematikus voltát a csángók esetében számos elemzés jelezte; főként azok, amelyek tudományos kritériumokkal világítottak rá a kérdésre, relativizálva azokat a megközelítésmódokat, amelyek nemzeti identitásbeli kritériumok mentén soroltak személyeket a csángó közösséghez tartozónak (lásd például Hegyeli 1999; Pozsony 2002; Pecican 2003; Tánczos 2000; Diaconescu 2005). A moldvai csángók identitását értelmező munkák többnyire lebecsülik az etnikus elem identifikációs szerepét, amely részben annak tulajdonítható, hogy az európai néprajzkutatás szempontjából a moldvai csángók egy már nem létező előnemzeti identitásformát alkotnak, amelyet vallásuk határoz meg (Arens 2004). Mindehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy megfigyeléseim alapján az elszigeteltebb, hagyományőrzőbb, kisebb lélekszámú és erősebb belső koherenciával rendelkező településeken az etnikus elem valóban kevésbé meghatározó az identitásszerveződésben. Egyes elemzések ezen túlmenően azt állítják, hogy a moldvai csángók önazonosság-tudatának a nemzetiségi kategória nem releváns része. 9 Csak feltételezhető, hogy ennek szerepe valamivel jelentősebb azokban a falvakban, amelyek hamarabb bekapcsolódtak a modernizáció áramába, emellett az individualizáció magasabb foka jellemzi a legnépesebb társadalmi csoportokat. A népesebb, kevésbé elszigetelt, csekélyebb mértékben zárt társadalmi struktúrájú csángó közösségekben tehát, amelyek tágabb kommunikációs résen keresztül érintkezhettek a környező települések románságával, a követhető érvényesülési stratégiák, életmodellek nagyobb számával találkozhatunk, ugyanakkor az akkulturáció és nyelvváltás előrehaladottságát tapasztalhatjuk a zártabb, kisebb népességű falvakhoz képest. Amellett, hogy e területen nem folyt szisztematikus terepkutatás, a rendszerváltozás utáni csángó falvak társadalmi helyzetét elemző igénnyel megközelítő írások jelezték azt, hogy ezek a falvak identifikációs, legitimációs problémákkal küszködnek. A leghatározottabban Marius Diaconescu szögezi le, hogy Moldva katolikus lakossága több mint egy évszázada súlyos identitáskrízisben szenved, amely abban mutatkozik meg, hogy sokan közülük nincsenek meggyőződve eredetükről vagy etnikai hovatartozásukról. A történész kiemeli, hogy „az egymással összecsapó két szélsőséges diskurzus csak az identitáskrízis elmélyülését és a moldvai katolikus közösségek belsejében kialakult táborok közötti ellentétek megerősödését idézi elő" (Diaconescu 2005:9). Állítását számos újonnan kiadott történeti forráskiadvány is alátámasztja, 10 és a jelen állapotokra is érvényesnek tartják. Fontos kiemelnünk, hogy az identitásbeli legitimációra törekvés közösségenként, fal vanként a strukturális feltételekből adódóan másképpen jelentkezik. Érdekes módon a csángók mitikus magyar identitása a lokális közösségeken belül esetenként a belső koherencia megbomlásának tárgya lehet, olyan folyamatokat eredményez, amelyeket mikroszinten leginkább a szegregáció, a kizárás, a lokális konfliktus fogalomegyüttesével írhatunk le. Hatos Pál a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezésekor az ebben jelentkező illúziótlanságot ahhoz a téves szemléleti kerethez köti, amely a moldvai csángókat magyarként határozza meg (Hatos 2002:5). James Kapáló fontos következtetésre jut,
