Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai

A konfliktusok értelmezésével, racionalizálásával szoros összefüggésben jelennek meg a magyarokról és a magyarok tulajdonságairól szóló elbeszélések. A befogadottság felett érzett hálából vagy, ellenkező esetben, a kilátástalanságból fakadó tulajdonságképzések (mint például a jó élményekből táplálkozó, a befogadó társadalomnak tulajdonított türelem és vendégszeretet, vagy éppen a negatív tapasztalatokhoz kötődően a többségi társadalom eredendően ellenséges, nyereségorientált természetének kiemelése) mind olyan migránsokra jellemző beszédmódok, melyek a menekült gyerekek történeteiben is visszaköszönnek. Ezek elemzéséből kitűnik, hogy a gyerekek beszámolói erősen terheltek az otthon hallott információkkal és a család beilleszkedési tapasztalataival. Jellemzően azoknak a gyerekeknek van jóval negatívabb képük a magyarokról, akik családjának még nem sikerült státust szereznie, és a táborból kiköltöznie. Egy nyolc éve magyarországi táborokban élő gyermek a magyarokat például így ítéli el: „A magyarok nem is veszik észre a menekülteket, mintha nem lennének emberek. Az, hogy a magyarok okosak, nem jelenti azt, hogy jól viselkednek az emberekkel. A menekültekkel általában úgy viselkednek, mint az állatokkal, de ezt én gondolom, valaki mást gondol." (Tizennégy éves jugoszláv fiú.) A befogadóállomások lakóinak a táboron kívüli, nem éppen pozitív fogadtatása nyilvánvalóan hozzájárul a „magyarok" elmarasztaló megítéléséhez, legalábbis ez látszik tükröződni a több éve táborban élő iskolás gyermekek beszámolóiban. „A magyarok azt hiszik, a menekültek csak azért menekültek, hogy pénzt keressenek. Azért jönnek a táborokba, hogy megszedjék magukat. Túl hamar ítélnek. Nem ismerik meg bennük az embert, még mielőtt megismernének, már ítélnek." (Ugyanő.) A kutatás során a magyarokról általánosságban, tehát nem kimondottan iskolai összefüggésben vélekedő gyermekek beszámolóiban inkább negatív véleményekkel találkoztunk, noha egyenlő arányban szólaltattunk meg táborlakó és onnan már kiköltözött gyerekeket. (Mindez adódhat persze a kutatási helyzetből is, mely akaratlanul is egyedi, érdekes, kirívó eseteket hív elő, nem pedig „természetesebbnek" számító pozitív példákat.) A negatív vélemények mellett azonban a magyarokról alkotott pozitív képpel is találkozunk, mégpedig jellemzően a magát integrálódottnak érző családok gyerekeinek beszédében. Ezeket a szövegeket, tehát a munkát vállaló, saját vagy bérelt lakásban élő, elégedett családok gyerekeinek beszédmódját jellemzi leginkább a konfliktust értelmező narratívánál is tárgyalt attitűd, tehát a magyarok iránti nagyfokú lojalitás, empátia és a sérelmekkel szembeni bocsánat. Egy táborból már több éve kiköltözött, magát beilleszkedettnek tartó afgán lány például ilyennek látja a magyarokat: „A legtöbbje befogadó, szóval jó fejek. Nekik az a fontos, hogy ha valaki ugyanúgy öltözködik, ahogy ők, akkor nekik is jó fej, és így hamar be lehet illeszkedni." (Tizenhat éves afgán lány.) Másik iskolába járó, de hasonló körülmények között élő és beilleszkedését hasonlóan „sikeresnek" tartó unokabátyja pedig így beszél a magyarokról: „Furcsa, de sok mindenkiben megtalálom valahol magamat, van bennünk közös dolog." Az iskolai kontextussal összefüggésben elhangzott magyarokról szóló narratívak azt sugallják, hogy a menekült gyerekek saját beilleszkedésüket ugyan sikeresnek értékelik, az „eredeti" státushierarchia dekonstruálására tett erőfeszítéseiket azonban, legalábbis