Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

NAGY KÁROLY ZSOLT: A fotóantropológia és az antropológiai fotó lehetőségei a „digitális képi forradalom" korában

zán elérhető - munkáiban is rendre visszatér ez a problémakör. Egyre több hasonló tematikájú, kísérletként is értékelhető kiállítást rendeztek. Ám az elmélet és a gyakorlat csakúgy, mint művelőik - kevéssé van összhangban. A digitális fényképezést módszertani, elméleti szempontból nem igazán kezeljük önálló kérdésként.

3 Leginkább a vizuális adatfelvétel vagy a jegyzetelés roppant gazdaságos módszereként vált és válik egyre népszerűbbé a terepen kutatók körében. Megfelelő körülmények közt egyszerűen fölváltja a „hagyományos", „analóg" vagy „filmes" fényképezőgépet, s ez a váltás nagyon gyakorlatias megfontolásokon alapszik, hiszen a digitális apparátus könnyebb, kisebb, gyorsabb és hosszú távon mindenképpen olcsóbb is, mint a filmes. A váltás mellett természetesen tudományközeli érvek is felsorakoztathatók, hiszen - megfelelő hardveres és szoftveres infrastruktúrát feltételezve - a képek röviddel készítésük után visszanézhetők, adatolhatok, szükség esetén adott esetben meg is ismételhetők, s így a tereptapasztalatból a lehető legkevesebb részlet tűnik el örökre a feledés homályában. Az elkészült képek gyorsan elemezhetők, s tanulságaik rögtön visszaforgathatok a kutatás menetébe. A képek rögtön megmutathatok azoknak is, akikről készültek, s így további narrációk kiváltói lehetnek. A digitális technika - s itt tágíthatjuk a kört a hangrögzítésen keresztül a szöveges feljegyzések készítéséig-terepmunka során történő alkalmazásával szemben leginkább a megfelelő infrastruktúra hiányát, legfőképpen a gépek működéséhez szükséges elektromos energia utánpótlásának megoldhatatlanságát, illetve a gépek környezeti hatásokkal, elsősorban mechanikai megpróbáltatásokkal kapcsolatos érzékenységét szokás felhozni.

4 Ezek valós problémák, s tényleg leszűkítik az eszközök alkalmazási területét, azonban - mivel technológiai típusú gondok - a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően előbb-utóbb megoldódnak. A multi-, illetve hipermédia antropológiai alkalmazása nálunk még meglehetősen gyermekcipőben jár, bár a technológia viszonylagos újdonsága és popularitása miatt módszertani jelentőségét nemzetközi viszonylatban is csak az 1 990-es évtized végén kezdték felfedezni, s napjainkban került a módszertani és elméleti könyvek fejezeteinek sorába.

5 A hipermédia a vizuális antropológia legtöbb forgalomban lévő és elfogadott definíciójában valamilyen módon helyet kapott. A különböző - elsősorban vizuális antropológiai projektek, oktatási intézmények (például egyetemi tanszékek kurzusleírásai), kutatóintézetek kínálatát figyelve kirajzolódik három karakteres irány. Kronológiai és gyakorisági sorrendben elsőként mindenképpen a multimédia kulturális produktumként történő vizsgálatát kell említenünk. Ekképp a hipermédia mint a kultúra reprezentációja és a tudásátadás sajátos módszere az antropológiai kutatás tárgya. Legalább ennyire gyakori a második markáns irányvonal, a hipermédia prezentációs, illetve pedagógiai célú alkalmazása. Legfőbb előnyeként értékelik egyfelől azt, hogy használatával a terepen szerzett tapasztalat nem redukálódik egyetlen csatornára, a szövegre, hanem álló- és mozgóképpel, valamint hanganyagokkal, sokkal komplexebb módon teszi lehetővé az adott jelenség, kultúra bemutatását. Másfelől a hipertextualitás segítségével a felhasználót sokkal aktívabban lehet bevonni a megismerési folyamatba, mivel lehetőséget kap arra, hogy egy, a multimédiát létrehozó kutatóétól bizonyos - nyilvánvalóan a kutató által meghatározott - mértékben eltérő útvonalon járja be a prezentációban közölt anyagot (lásd Anderson I 999). Ennek alapján számos intézményben kapnak az