Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

NIEDERMÜLLER PÉTER: Az antropológia metamorfózisai: perspektívák a (késő) modern társadalom kutatásában

ropológusok tudományos közössége, aki Afrikában, Óceániában vagy Ázsiában kis paraszti közösségeket vagy törzsi társadalmakat kutatott.

4 Ez a helyzet azonban a hetvenes évektől dinamikus változásnak indult, s noha itt nincs módom e változás átfogó bemutatására, néhány mozzanatot mégis kiemelnék. Egyrészt utalnék arra az egyébként közismert tényre, hogy a társadalom- és humántudományi diszciplínák közötti határok a nyolcvanas évektől egyre inkább átjárhatóvá váltak. S az, hogy átjárhatóságról s nem feloldódásról vagy megszűnésről beszélek, nem véletlen. Senki sem gondolja ugyanis, hogy a diszciplináris határok megszűntek volnajól tudjuk, hogy milyen ádáz harcok dúltak és dúlnak a legkülönbözőbb társadalom- és humántudományi diszciplínákon belül a tradicionális határok fenntartása, illetve újratárgyalása körül. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni azokat a sokrétű és sokirányú mozgásokat és „elmozdulásokat", amelyek a különböző diszciplínák közötti érintkezések eredményei. A diszciplínák közötti „határvidékeken", a különböző elméleti, módszertani hagyományokból táplálkozó tudományterületek érintkezési pontjain kialakultak például olyan kutatási területek, amelyek a zárt diszciplináris terekben nem tudtak létrejönni. A történeti antropológia ebben a tekintetben nemcsak közismert, hanem különösen jó példának is számít (vö. Cohn 1981). Ezzel párhuzamosan - s számomra talán ez a fontosabb - megindult, illetve egyre intenzívebbé vált az érintkezés a különböző társadalom- és humántudományi elméletek és elméleti tradíciók között. Különösen jól dokumentálható, hogy az antropológiai gondolkodás és elmélet számára milyen jelentőséggel bírt Weber és Gadamer vagy éppen Derrida és Foucault munkásságának recepciója.

5 Ez a tény persze nem önmagában bír jelentőséggel, hanem azáltal, hogy az egyéni életművek eme recepcióin keresztül fellazultak a filozófiai, illetve antropológiai gondolkodást, elméleti hagyományokat elválasztó határok. Nem lehet elfeledkezni a társadalom- és humán tudományok fokozatos és folyamatos pluralizálódásáról sem, ami részben új kutatási érdeklődések és diszciplínák kialakulását jelentette, méghozzá leginkább olyanokét, amelyek mintegy „átvágták" a már meglévő kutatási területeket és érdeklődéseket. Az antropológia számára különös kihívást jelentett a cultural studies intézményesülése és egyre erőteljesebb intellektuális térhódítása. Ez a diszciplína mindenekelőtt azzal váltott ki nyugtalanságot az antropológián belül, hogy olyan témákkal foglalkozott, amelyek az antropológia érdeklődési körébe is beletartoztak, illetve olyan elméleti hagyományokhoz nyúlt vissza, olyan elméleti kereteket mozgatott, amelyeket - legalábbis bizonyos mértékben vagy részben - az antropológia is a sajátjának tekintett (vö. Hall 1992; Fiske 1992; Grossberg 2002). Végül az is jelentős mértékben hozzájárult a társadalom- és humán tudományok pluralizálódásához, hogy egyre inkább önállósultak, sőt intézményesültek az egyes diszciplínákon belüli kutatási területek, „aldiszciplínák", mint például az antropológián belül a város- vagy a valláskutatás. Ezek a kutatási területek ugyanis már nemcsak az antropológián belül keresték elméleti fogódzóikat és módszertani vonatkozási pontjaikat, hanem minden más olyan diszciplínán belül is, amely ezzel a témával foglalkozott, ami szükségszerűen együtt járt a kutatási és elméleti horizontok keveredésével, a zárt diszciplináris keretek, sőt az antropológia klasszikus modelljének fokozatos fellazulásával. E folyamat további jele volt, hogy a nyolcvanas évek elejétől—közepétől egyre inkább megfogalmazódott elméleti síkon is az az igény, hogy az antropológiának „haza kell térnie", ami természetszerűleg hozta magával az antropológiai kutatásoknak egy másik -