Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése

lene odafigyelni az összegyűjtött és közölt adatok narratív minőségére: a beszámolók tartalma és a belőlük kikövetkeztethető érdekviszonyok mellett a történetmondások for­mái, a narratív aktusok helyzetekhez kötődő cselekvésbe ágyazottsága is felülvizsgála­tot igényelne (Atkinson 1999:121). Ebben a szemléletben a narratíva intézményként 3 tételeződik, a verbális viselkedés antropológiájának irodalma van. Olyan fogalmak tartoznak ide, mint a beszélés etnográfiája, beszélői és hallgatói szerepek, kontextuselemzés, for­gatókönyvek, eseménygrammatika (Keszeg 2002:106). E szerint a hipotézis szerint az értelmezésnek a tartalmi aspektuson túlira is tekintettel kell lennie, a szövegből kiolvas­ható kulturális döntésekre, a beszédhelyzetre, melynek alakító komponense mind a kér­dezett, mind a kérdező. Szükséges tehát egyfajta reflexív kutatói magatartás, ugyanis a kutató jelenléte (egy beszédhelyzetben, közösségben) nem semleges, hanem konstitu­tív tényező. 4 Tanulmányomban ebből az önreflexív alapállásból kérdezek rá adataimra és azok ér­telmezésének lehetőségeire és korlátaira: egy vallásos narratívakat megcélzó gyűjtés során létrejött beszélgetés alakulásátvizsgálom, mely során a résztvevők különböző formá­ban hiedelmekre, illetve saját hiedelemtudásukra terelték a szót. A „kívülálló" kutató keresésre indulásának történetével kezdem, amit Paul Atkinson az etnográfus meséjé­nek nevez (Atkinson 1999:123). 2001 júliusában egy hétig tartó csoportos moldvai kutatásban 5 vettem részt, amely kérdőív alapján 6 a népi vallásosság jelenkori állapotá­nak feltérképezését tűzte ki céljául: két-két diák kutatott a magyar nyelvet használó csángó faluközösségekben. Simon Boglárkával közösen a Bakó megyei Magyarfalut 7 választot­tuk a lehetséges kutatási területek közül; döntésünket az az előzetes információ is be­folyásolta, miszerint ebben a faluban a hivatalok képviselőit (rendőrség, pap) leszámítva magyarul beszélő csángók laknak, és éppen emiatt a településre nem jellemzőek az etni­kai konfliktusok. Úgy gondoltuk, hogy ez könnyebb kutatási terep, mert a magyarul feltett kérdések nem szítanak ellenségeskedést, etnikai alapon nem utasíthatják vissza a válasz­adást. J. A.-hoz azzal az indoklással irányított egy idős házaspár, hogy „sokat tud", és ért az ónöntéshez. A vele folytatott beszélgetést akkor kezdtük el rögzíteni, amikor le­ültetett, és megkérdezte, hogy kinél lakunk. Szállásadónk neve hallatára beszélni kez­dett az illető családdal való konfliktusairól, természetesen megválogatva a közlendőket a diktafon miatt (meg is jegyezte, hogy nem mondhat el mindent). A konfliktusairól, kapcsolatairól szóló történetek szereplői közt megjelent a román pap, „a rossz", a bo­szorkány, ezért az eredetileg vallásos narratívakat megcélzó beszélgetés témája átbillent a hiedelmekre. Tehát nem kutatási szándékunk, kilétünk közlése indította el a beszélge­tést, hanem az adatközlő kommunikációs igénye: többször is elhangzott, hogy mennyire örül, ha megkeresik, ha „megjárják" őt, sőt az is kiderült, hogy volt már ilyen helyzet­ben, gyűjtöttek már tőle. Kérdéseinkre készségesen válaszolt, és hosszú kitérőket tett személyes helyzete, viszályai ecsetelésére. Nagy beszélőkedve láttán többször is vissza­tértünk hozzá, amolyan folyékony, eszményi beszélőnek 8 tartva a közösség korábban meglátogatott tagjaihoz képest. Mindent rögzítettünk, ami a beszélgetések során el­hangzott. 2002 nyarán újra Magyarfaluba utaztunk, azzal az elképzeléssel, hogy az első alka­lommal kitűzött témát tovább kutatjuk, és hogy felkérjük azokat az adatközlőinket, akikkel

Next

/
Oldalképek
Tartalom