Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

Helyzet - Illés Péter: Határátlépések-stílusok, régiók, múzeumok egy nemzetközi kiállítás összehasonlító perspektívájában

szaka kezdődött, a tárgyakat pedig a „Szlovák Falu" elnevezésű skanzenban állították ki. Az utóbbi években elsősorban a zárt kollekciók gyűjtése került előtérbe. Pukanect (Bakabánya) kiemelve az látható, hogy az egykori szabad királyi várost évszázadokon keresztül virágzó bányászat és fazekasság jellemezte, az I 542-ből származó első írásos feljegyzés már fejlett kézművesiparra utal. A gazdag figurális mintákkal ékesített díszes korsók kizárólag céheket, egyes mestereket (csizmadia, bognár, szabó), valamint bányászegyesületeket, legényegyleteket és vincelléreket illettek. A céhek 1872ben megszűntek, funkciójukat egy fazekasipari egyesület vette át. A pukaneci fazekasok I 951 -ben szövetkezetet alapítottak, I 972 óta fazekasegyesület is működik a városban. Az itt készült egész alakos szobrocskák között bányászok, zenészek, betlehemi figurák és jászolok, pásztorok és kutyáik, valamint Jánosíkok vannak. A 18. század eleji szlovák „népi hős", a legendás juraj Jánosík (Jánosik György) betyárfigura hagyománya évszázadokig elsősorban szájhagyomány útján terjedt. A hagyomány közvetve, Jánosík-motívumok révén a népművészetben is megjelent, kerámia, fafaragások, hímzés, üveghátlapfestés stb. formájában. A nemzeti önfelfedezési folyamatok idejében ez a hagyomány jelentős szerepet játszott a szlovák nép nemzeti öntudatának kialakulásában. Juraj Jánosík alakja tartós inspirációs forrása lett a hagyományos és a modern amatőr műveknek, valamint irodalmi, képzőművészeti, zenei és filmes alkotásoknak is. A szombathelyi Savaria Múzeum alapítása óta megyei gyűjtőkörű intézményként az előbbiekhez viszonyítva értelemszerűen a legkisebb területi befolyással bír, de ebben a mivoltában is hordoz tanulságokat. A teljes néprajzi gyűjteményen belül a körülbelül kétezres darabszámot elérő kerámiagyűjtemény java része a Vas megyében lévő fazekasközpontból, az őrségi Veleméri-völgyből származik, de megtalálhatók benne nagyobb számban jobbágyi korsók a mai ausztriai Jabing (jobbágyi) és a közeli Grosspetersdorf (Nagyszentmihály) községekből, tüskevári bugyigák, sümegi fazekakés nem utolsósorban jáki edények (Nagy 1989; M. Kozár 1988). A kezdetekkor, a 19. század végén működő szombathelyi Régészeti Egylet tagjai - a gyűjtőmunkát mintegy modern irányba is irányítva - a régészeti leletek mellett néprajzi gyűjtéssel is korán megpróbálkoztak; a háziipar emlékei mellett az egylet megalakulásával egy időben, 1872-ben megszüntetett céhek emlékanyagának összegyűjtését is megkezdték (S. Pável 1963). A folyamatokkal egyidejűleg az 1880-as években országos mozgalom indult Magyarország nagyobb városaiban, tájegységein néprajzi múzeumok felállítására; ezek sorába illeszkedett a szombathelyi kezdeményezés is (Szilágyi I 990). A megyében élő nemzetiségek népi kultúrája mellett elsősorban az őrségi táj archaikus települési és kulturális jellegzetességei, természeti értékei irányították erre a térségre az etnográfiai figyelmét a 20. század első felében. Az Őrségre jellemző karakteres kulturális jegyek sorába illeszkedett a Veleméri-völgy református falvaiban, közöttük Magyarszombatfán virágzó fazekasság is. Altalánosságban elmondható, hogy a DélnyugatDunántúl volt az a vidék, ahol a gerencsérek vagy gelencsérek még a 20. század első évtizedeiben is őrizték a tárgyformálás számos archaizmusát. A másik fontos és mára sajnos kissé elfeledett vasi fazekasközpont a Szombathely közvetlen vonzáskörzetében fekvő, Árpád-kori kéttornyú templomáról híres katolikus falu, Ják. Az itt élő gerencsérközösség majd négy évszázados céhes hagyományokkal rendelkezett a I 9. század végén. Ekkor még a jáki edények, a többnyire főző- és tejes-