Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
Helyzet - Illés Péter: Határátlépések-stílusok, régiók, múzeumok egy nemzetközi kiállítás összehasonlító perspektívájában
nem új keletű jelenség, a jelen állapotának megértésében a 19. század második felében kialakuló népművészet fogalma nem megkerülhető. A fellendülő gépkorszak és sorozattermékek rémképe a kézművesség és a kisipar számára olyan előképgyűjtemények megteremtését implikálta, melyek a már-már kodifikált motívumok későbbi előállítását segíthették. A kialakuló nemzeti irányzatok, a romantikus népfelfogás, amikor a saját népet egyszerre „sajátként" és „idegenként" fedezik föl (vö. Kaschuba 2004:31-33), illetve a fokozódó társadalmi öntudat eredményeként nemzeti státusszimbólummá vált az elitkultúrához tartozó műalkotások birtoklása és a művészi tehetség. Ezzel párhuzamosan a túlnyomórészt ismeretlen alkotótól származó népművészeti termékek létrejöttének fontos jellemzői voltak a közösségi ízlést tükröző határozott formaérzék és díszítés, illetve a művészi vagy csak művészieskedő alkotás iránti vonzalom. Az így készített tárgyak elsősorban a mindennapi életet szolgálták. A I 9. század társadalmi-kulturális változásainak eredőjeként kialakult perspektívában a nép által hagyományozott motívumok és díszek megváltoztathatatlanok és a divatirányzatoktól függetlenek voltak. A folyamatok eredményeként az ezeket hordozó tárgyak új funkciót kaptak, és a regionális, illetve a nemzeti beosztás eszközeivé váltak. A népművészeti értékek tudatosodása a nagyméretű világ- és országos kiállítások által a 19. század vége felé a népművészet muzealizációjához vezetett. Miközben a nagy világkiállítások aligha vették figyelembe a valós életkörülményeket, csupán a művészi minőséget hangsúlyozták, a már népművészetként felfogott tárgyak intézményes gyűjtése az alkotóközösségek felértékelődésén túl egészen a termékek magaskultúrában megjelenő polgári recipienseihez vezetett. Mindezekkel összefüggésben a kiállítás igyekszik rámutatni a különféle néprajzi gyűjteményekben őrzött kerámiaanyagoknak a különböző vidékek fazekasságára és a hozzájuk szervesen kötődő turizmusra gyakorolt, jelenleg érzékelhető kihatására. Egy másik szinten pedig rávilágít az egyéni és intézményes gyűjtés, kollekcióképzés indítóokaira, általános elvi alapjaira, valamint az előzőekben megfogalmazottakkal összhangban arra a szerepre, amelyet a tárgyak területi hovatartozásának megállapítása betöltött. Így egyszerre öt múzeum, a bécsi Osztrák Néprajzi Múzeum (Österreichisches Museum für Volkskunde, Wien), a pozsonyi Nemzeti Múzeum (Slovenské narodné múzeum, Bratislava), a túrócszentmártoni Néprajzi Múzeum (Slovenské narodné múzeum, Martin), a nagyszombati Nyugat-szlovákiai Múzeum (Západoslovenké Múzeum, Trnava) és a szombathelyi Savaria Múzeum kerámiagyűjteményének válogatott darabjait tárja a látogatók elé. A kiállított anyag érzékeltetésére érdemes a kiállításban egy önálló, lényegében a centrális helyzetű termet megtöltő kollekciókat képviselő tárgyakat és gyűjtésük motivációi közül néhány példát legalább röviden felvázolni. A regionális stílusgyűjtemények reprezentánsai és a mögöttük álló tudományos kutatások történetei ugyanis nemzetközi kitekintésben együtt, egy adott helyen világítják meg a különböző térségek felértékelődésének a modernitásban lejátszódó párhuzamos folyamatait. Az Osztrák Néprajzi Múzeum „Bünker-gyűjteményén" a mintegy kétszáz darabból álló néprajzi kollekciót értjük. Ez a gyűjtemény először a bécsi Természetrajzi Múzeumban (Naturhistorisches Museum, Wien) volt, majd 1954-ben Leopold Schmidt ( 19 12-198 1 ) vezetése alatt a néprajzi múzeumba került. Bunker János Rajnárd (1863-1914) Karintiából származott, és már fiatalon Nyugat-Magyarországra került, ahol a Soproni Városi Múzeum néprajzkutatója lett. A „Bünker-gyűjtemény" esetében a legkülönbözőbb nyersanyagokból készült használati tárgyak egy csoportjáról van szó, melyeket Bunker János
