Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Tájkép és emlékkép - az emlékezethelyek problematikája. Szabó Marianna Kakpuszta című installációja kapcsán
nik az emlékezet személyességében megélt hatalmas tőke, s a rekonstruáló történelem tekintetében" él tovább, azaz a temetőből emlékmű lesz. Nora másik, ugyancsak sokszor használt terminusa az emlékezet és történelem közötti átmenet megjelölésére a „reflexió". Ennek a fogalomnak az installáció is sokszorosan lekötelezettje, hiszen az emlékez(tet)és egyszerű feladatát összekapcsolja magára az emlékezés egész folyamatára vonatkozó kérdésfelvetéssel. Azaz a temető melletti alsó tisztáson álló installáció - egy konkrét emlékezethely melletti absztrakt emlékműként felhívja a figyelmet a temetőre is, de sokkal fontosabb az a szerepe, amellyel rákérdez az emlékezethely működésmódjára, szimbolikájának általános problémáira. Az installáció az idő és a tér, a hely és az emlékezet viszonyát, állandó alakulását kívánja megjeleníteni, miközben az idő mozgásának ábrázolására éppen a körülötte lévő földrajzi teret használja fel, folyamatos határátlépéseket megvalósítva. Egyrészt az időhatárból a földrajzi határok irányába tart ez a mozgás, másrészt egy, az eredeti kontextustól idegen, a kiemelés és a megjelölés gesztusát végrehajtó emlékképből egyre inkább az adott helybe belesimuló, alig-alig megjelölt tájkép felé visz az út. Emlékezethelyek összefüggésrendszere s hierarchiája - sokszoros kiemelés, bekeretezés egy emberektől távoli vadonban, felismerhetetlenül egymásra rétegződött korábbi szándékok, reflexió, kulturálisan átformált táj, majd újra elvadult természeti terek, melyek mélyén ugyanúgy elfelejtett szándékok találhatók és így tovább, egyre lejjebb, mélyebbre térben és időben - az emlékezet és az idő egyfajta sajátos térbeliségével találkozhatunk. Egyazon helyen egymásra rétegzett időszekvenciák s az ezt kutató diszciplína: valamifajta térarcheológia. 10 III. Hogyan működik ez az installáció? Legelőször is kialakít egy hozzávetőleg vízszintes teret az erdőben, növénytakarójától megtisztítja, kiszabadítja a bokrok, a cserjék és az aljnövényzet szúrós sötétjéből - azaz munkát végez a téren: létre-, napfényre hoz egy helyet." Ez az átalakított, védett hely ugyanakkor - mint láttuk - nem önmagától válik jelentéstelivé, hanem azon keresztül, hogy a helyszín beleilleszkedik a helyek egész hierarchiájába; a mindenütt jelen lévő, dús vegetáció, az erdő, az elhagyott és gondozatlan temető, a csak nyomokban létező, elpusztult településlánc együttese jelöli ki azt a koordináta-rendszert, jelentéshorizontot, amelyen belül az installáció értelmet nyer. Az installáció funkciójában és szimbolikus tartalmában többszörösen is megjelenít e sajátos szomszédsági rendszerben különféle, egymásra tükröződő áímeneíe/ceí: az erdő és a falu, az élet és a halál, a természet és a kultúra jelentik azokat a nagy rendezőelveket, amelyek között egyensúlyozva hoz létre egy törékeny egyensúlyi állapotot. Ezt a törékenységet jól szemléltetik az installációban felhasznált anyagok: a vékony nádpálcák védtelen regimentje, a lebegő papír anyagszerű természetessége, az egész mű szándékos nem időtállósága, a szél és a harmat játékos támadásának kitéve... Az idő és a tér konkrétba gyökerezettsége, tárgy, kép és tér összefüggése - akaratlanul is felidéződik Nora szép képe az emlékezet fájáról, amelyet a történelem kérge borít. Az installáció mint emlékezethely más tekintetben is köztes állapotot szimbolizál: folyamatos oszcillálást a természetes és a mesterséges, az érzéki és az absztrakt között.
