Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
AGÓCS ATTILA: A gömöri romungrók mesélési szokásairól
zösségen belül, sőt a fent említett funkcióból kifolyólag etnodifferenciáló tényezőként is működnek a többségi lakossággal (magyarok, szlovákok) szemben. A kötetlenebb (informális) mesemondási alkalmakon gyakran hangzanak el tréfás, gyakran szinte pornografikus történetek is, amelyek szórakoztató funkciót töltenek be. A roma mesemondás szórakoztató szerepkörével azonban a varázsmesék (sőt hősmesék) előadásánál is számolnunk kell, hiszen az összetett szövegekben itt gyakran találunk logikai következetlenségeket, de „a hallgatóság nem a mindenáron való következetességet kéri számon, hanem, hogy az előadás szórakoztató legyen és lekösse a figyelmet. Ennek következtében az apróbb, a lényeget nem érintő pontatlanság eltűnik az előadás mindent magával ragadó, sodró lendületében" (B. Kovács 1998:10). A mesemondó A roma mesemondásnak sajátos szabályrendszere alakult ki az elmúlt évszázadok során, mely előírja úgy a mesemondó nemét, mint annak korát is. Alena Horváthová megállapításának érvényességét, miszerint „a virrasztás a férfiak kiváltsága" (Horváthová 2001:122), abban az irányban terjeszthetnénk ki, hogy nemcsak a virrasztás, hanem maga a mesemondás (kiváltképpen a varázsmesék előadása) is határozottan a férfiak feladata, 27 hiszen a roma mese „fontos kulturális és társadalmi funkciókkal felruházott alakulat, főként az elmaradottabb roma telepeken, a nagy közösségekben, ahol napjainkig férfiak mondanak a többi felnőttnek mesét" (Davidová 1992:55). Nem mondhat azonban mesét minden felnőtt férfi sem: „mondjuk azt csak olyan mondhatja, aki tényleg tud. Például itt, Kokován mi sokan vagyunk cigányok, itt egy csomó cigány van, de itt más cigány nem mesél, csak én. Itt ezt a cigányok már tudják." Amint az Vojtech Oláh szavaiból is kitűnik, a hallgatóság értékeli a mesemondókat, és csak azokat engedi szóhoz jutni, akik valóban mesterei „foglalkozásuknak". Milena Hübschmannová szerint a romák csak azt ismerik el nagy mesemondónak (baro paramisaris), aki képes logikusan összekapcsolni a mese egyes epizódjait, és a hagyományos nyelvi és mesei stílust alkalmazza a szükséges közmondásokkal, akinek jellegzetes hangja van, és aki ismeri a megfelelő gesztusokat, valamint arckifejezéseket (Hübschmannová 1983:60-61). A jó mesélő Vojtech Oláh szerint „nem beszélhet zöldeket, és tudnia kell, hogy hogyan kell mondani, nem hogy átugrik egy-két szót, vagy hármat - nálam az nem mesemondó, nálam pontosan kell mondania" Követelménye tehát: megtartani a logikai fonalat, és megőrizni a motívumok sorrendjét. „Vannak mondjuk olyanok, akik egy meséből hármat-négyet is mondanak neked, de annak azután nincs semmi értelme" - a mesék feldarabolása tehát szerinte nagy szégyen. Amikor az általam szervezett mesemondási alkalmon versengeni kezdtek Michal Zigmunddal, arról kezdtek vitatkozni, melyik nem mesél jól. Fő bizonyítékként arra, hogy a másik rosszabb mesemondó, mindketten a már említett feldarabolást hozták fel. Mivel jelenleg már a roma közösségekben is egyre kevesebben tudnak mesélni, nagyrészt csak egy mesélő mond mesét egy mesemondási alkalmon. Néhány esetben azonban még napjainkban is összecsapnak a mesélni tudó férfiak. 28 „Lónyabányán a cigány bíró, ő is, hogy mondhat-e. »Tessek parancsolni!« Mondom nekik: »Adjatok neki egy széket, hadd üljön le!« Olyan öregebb, úgy hetvenhárom-öt éves, de jó darab fickó.
