Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

HORVÁTH KATA: Szóban-írásban - egy cigány szerelmeslevél kapcsán

tává válik, vagyis miközben mindkettő egyszerre van jelen, elmosódik a határ írásbeliség és szóbeliség között. Esetükben valóban „túl kell jutnunk az írásbeli és a szóbeli mechanikus szembeállításán". Vajon ez a levél a szóbeliség vagy az írásbeliség területéhez tartozik? Egyáltalán, el kell-e ezt döntenünk, vagy elég, ha bemutatjuk azokat a bonyolult viszonyokat, amelyeket szóbeliség és írásbeliség találkozása ebben az esetben létrehoz? Vajon milyen javaslatot fogalmaz meg nekünk ennek a viszonynak a kezelésével kapcsolatban Andor (a szerző), amikor levele utolsó mondatában arra szólítja fel Zitát, hogy „akor írj vagy üzeny"? JEGYZETEK 1. A párizsi régió kalderásainak kereskedelmi tevékenységéhez hozzátartozik az úgynevezett házalókártyák használata. Ezek „kapukat nyitnak meg előttük [...] biztosítják a tiszteletet, garantálják a törvényességet (szerepel rajtuk egy szakmai nyilvántartási szám), tájékoztatják az ügyfelet, felsorolva a kézműves által felajánlott szolgáltatásokat. A romák egymás névjegykártyáit másolják, ugyanazok a formulák járnak körbe, és előfordul, hogy a kártyán szereplő szolgáltatások nem egyeznek a listát felmutató egyén valódi mesterségeivel. Mit számít az! A romák nem azt várják az írástól, hogy a valóságot tükrözze, hanem azt, hogy elvezesse őket ahhoz a személyhez, akitől egy jó megrendelés várható. Ebből a szempontból nincs különbség egy kézműves-specialista látogatókártyája és egy gyűrött cédula között, amely egy száműzött család szerencsétlenségeit meséli el, amelyet jugoszláv vagy román kislányok mutatnak fel anélkül, hogy el tudnák olvasni - a párizsi metró utasainak. Az írás nem más, mint előregyártott formulák tára, amelyből mindig ki kell halászni az aktuálisat." (Williams 2000a:309.) 2. „[...] a cigányok tisztában vannak azzal, hogy az írott dokumentumok milyen jelentőséggel bírnak a gádzsók körében, és hagyományos gazdasági kapcsolataik során ki is használják annak előnyeit. Az üstfoltozó kézműveseknek van névjegyük, és adnak számlát, a szőnyegárusok és a régiségkereskedők szórólapokat dobálnak a postaládákba és újsághirdetéseket adnak föl, a koldusok pedig teleírt papírlapokat tartanak maguk előtt az aluljárókban [...]" (Williams 2000b:258). 3. Piasere a cigányok „titkos" jeleiről írt tanulmányában (Piasere 1995:83-105) megkülönbözteti a cigányoknak a gádzsókhoz és a cigányokhoz szóló kommunikációját, de azt állítja, az írás - ha más formában is, de - mindkettőben jelen van. Piaserének az a véleménye, hogy a cigányok „titkos" jelei esetében „valakinek fenntartott jelekről van szó, méghozzá kifejezetten a cigány és cigány közti kommunikációs helyzetekben. Szerinte ebben elsősorban az a fontos, hogy az írás ne képezze részét a cigány és cigány közötti viszonynak, ezért hozták létre egy olyan változatát, ami nem sérti a cigány és cigány kapcsolat eredeti struktúráját." (Prónai 2000:336.) 4. Az antropológusok, úgy tűnik, egyetértenek abban, hogy „a cigányok elképzeléseit nem szemlélhetjük a tágabb társadalomtól függetlenül" (Okely 1983:78), és hogy ha „a kutató elfeledkezik arról, hogy a cigányoknak folyamatosan választ kell adniuk a velük érintkező társadalmak által felajánlott vagy rájuk kényszerített feltételekre, fennáll annak a veszélye, hogy a tanulmányozott népcsoportot úgy fogja vizsgálni, mintha annak tagjai egy zártnak tekintett térben és mozdulatlannak érzett időben élnének (Williamset idézi Prónai 1995:67). Tehát „a cigányok által mintának tekintett életformát [...] nem érthetjük meg, ha csak önmagában szemléljük, hiszen a romák nem társadalmi és kulturális elszigeteltségben élnek, hanem többé vagy kevés-