Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

HORVÁTH KATA: Szóban-írásban - egy cigány szerelmeslevél kapcsán

sa, vagyis az arra való hivatkozás és annak „beidézése" az éppen folyó beszédbe ehhez nagyon hasonló módon történik. Amikor például egy testvérpár között verekedés tört ki a telepen, és az eseményt látó vagy azt hírből halló összes többi testvér kötelességének érezte, hogy véleményt nyilvánítson az ügyben, azaz a konfliktusba kerültek valamelyike „mellett fogjon", egyikük így érvelt: „Nem kéne így tennie azér az Oszinak se, hogy már azt a nagy fösvény apósát többe nézi, mint a saját testvérit. Mer' az Adél mindig jó volt vele, az nevelte őt is, az nevelt az egészünket, hát anyánk helyett volt az anyánk nekünk az Adél. Látod-e? Hát csöpp gyerek voltam, hogy ideírattam a nevit, mer' kérdezték a cigányok hát neked meg mi legyen, oszt nekem meg nem anyám jött eszembe nekem, hanem az Adél, oszt úgy mondtam az ő nevit, mer' anyánk ki tudja, hol gépezett akkor. És én nem felejtem el áztat az Adélnak. Mer' tudom én, milyen az Adél, meg hogy milyen szemtelen a családja, de akkor se... Az Oszi meg az asszonya picsájáért elfelejti azt a sok jót." Ráadásul, az elhangzott beszélgetéseknek talán legfontosabb tulajdonsága, hogy fel sem merül vele kapcsolatban az igény a pont ugyanúgy történő reprodukcióra (hiszen valójában a hivatkozás eseménye a lényeg, a hivatkozás tartalma abban a pillanatban csak az aktuálisan előadott történet konstrukciójában érdekes), ugyanúgy a tetoválás, bár állandónak tűnik (fentebb „megváltoztathatatlanságkarakteréről" beszéltünk), a beszédhez hasonlóan kezd el működni, és lényegi tulajdonsága éppen hogy nem ez az állandóság, hanem az „iterabilitás"

7 lesz. Elképzelhető például egy másik beszédhelyzet (állításom bizonyítása szempontjából nyilván meggyőzőbb lenne, ha nem csak egyéb beszédtapasztalataimra alapozva tételezném fel e beszédhelyzet létrejöttének lehetőségét, hanem mondjuk részt is vettem volna egy ilyenben), amikor az imént idézett testvér a következőképpen beszélne: „Mekkora változás van az Adélon! Nem volt ő mindig ilyen a testvéreivel. Gyerekkoromban még a nevét is idetetováltattam, ebből is látszik, hogy akkoriban még masabb volt." A tetoválásban, úgy tűnik, szemléletes példát találtunk arra, hogy egy fizikailag állandónak tűnő jelenség a kulturális használatban miként lesz változékonnyá. Az viszont még mindig nem világos, hogy mit kezdhetünk a tetovált „szavak" emlékjellegével. A bőrbe írt nevek ezen tulajdonsága annyira szemben áll minden egyéb általunk tapasztalt gyakorlattal és viszonyulással, hogy szinte érthetetlenné válik, miként lehet jelen a nevek tetoválása generációk óta a gömbaljai cigány kultúrában. A csöndről itt csak azt az állítást előlegezzük meg, amely szerint a gömbaljai cigányoknak, úgy tűnik, a miénktől eltérő a viszonya az „eltávozott" személyekhez (a halottak ebben a tekintetben nagyban hasonlítanak a közösségből hosszú időre, esetleg végleg elkerült családtagokhoz). Amíg mi úgy gondoljuk, hogy az elmentek emlékeinkben, emlékekként vannak jelen, ezért emléktárgyakat őrzünk, és emlékhelyeket tisztelünk, addig náluk sokkal inkább valamiféle „valódi jelenlétről" van szó: nem is annyira a személy jelenlétéről, inkább a hozzá fűződő viszonyéról. Ugyanakkor jelenléte sajátos néma jelenlét. Már nem szólhat bele a róla folyó beszéd alakításába, vagyis nem válaszolhat az esetleges vádakra, nem képviselheti a vitákban saját igazságát, nem alakíthatja tovább beszédével a percről percre változó viszonyokban saját megítélését és pozícióját: a beszédtől való távolléte ilyen értelemben kiszolgáltatottá tenné őt a valódi jelenléttel bíró cigányok szavaival szemben - persze csak ha az „itt maradt" cigányok beszélnének róla... így viszont a csönd marad meg azon viszony helyén, amelyet folytatni, alakítani válasz híján már nem lehet, de ennek ellenére mégis jelen van...