Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
KIS-HALAS JUDIT: Átformált hagyomány - a töröcskei öntőasszonyok
a tálat a hajlékból, keletre fordult, keresztet vetett és a négy sarokba, belemártotta kezét és azzal vetette. De addig nem beszélt semmit. Mikor visszaérkezett, feltette abba a serpenyőbe a viaszt. De annak a közepibe mint az én istállóm, meglátszott az ajtaja, meg a marha hátulja. Olyan pici volt. Az ajtón meg lépett be egy asszony, kezében parasztcserép. Az egyik lába belül, ahogy lép be, csak úgy csapta már olyan kézi söprűvel. Engedje elhozni száz forintén Nem lehet, mert akkor nem használ. Vette és beletette a tűzbe." (Andrásfalvy 1952.) Bár a negyedik generációhoz tartozó Öntő Rozi csak élete utolsó két évében vált zavart tudatúvá: betegeit otthagyta, rossz imádságot mondott, memóriája egyre romlott, s időnként az eszméletét is elvesztette, mégsem jósolt vagy énekelt eközben. Egyes elbeszélők ezt is „kisebb" tudományával magyarázzák. 26 Visszatérve az öntőimádságra, egyetlen momentumot szeretnék még kiemelni: az intimitást. 27 Bár öntés közben „illetéktelenek" is hallhatták, a szöveg családon kívüliek általi elsajátítása szigorúan tilos volt. Jól példázza ezt Öntő Rozi egyik falubeli „kliensszállítójának" visszaemlékezése. Ez az asszony többször jelen volt az öntésnél a kis kamrácskában. Úgy emlékszik, hogy ha csak tréfásan is, Öntő Rozi mindig figyelmezette: „De nem tanultad ám meg!" - s ezzel konkrétan az imádságra célzott. 28 Az „illetéktelen szemektől" védhette a szöveget az is, hogy sohasem írták le: az öntőasszonynak fejből kellett megtanulnia a rendkívül hosszú imafüzért. A már említett, tudományszerzésről szóló narratívakban szereplő folyamatos ismétlés motívumának a recitálva rögzítés lehet a profán, utilitárius olvasata. Nem véletlen az sem, hogy Öntő Örzse unokája már így emlékezik: „Már mikor beteg volt a Rozika néni, már akkor, hogy le kellene írni. Mindig úgy vót eszembe, de aztán... a végén elmaradt." (Zs. A.) Ugyanakkor a családon belül sem válhatott bárki az imádság szövegének birtokosává. Csak az tanulhatta meg, akit az öntőasszony utódjául választott. Öntő Örzse menye sem tartozott a jelöltek közé:„Soha nem vóut arra gondunk, hogy hát ezt az imádságot megjegyezzük" - mondja. A hit, hogy az imádság mágikus ereje tulajdonképpen titkosságában rejlik, ma is töretlenül él. Gyűjtéseim során senki nem volt hajlandó elmondani nekem az öntőimádságot, bár szövegét a még élő családtagok minden bizonnyal ismerik. Nem mondta el Öntő Örzse unokája, aki pedig maga súgta azt Öntő Rozi első öntésénél: „meg én súgtam az imádságot jobban, akkor én mégjobban tudtam". Nem mondhatta el Öntő Rozi menye sem, mert őt a jelenlegi öntőasszonyjelölt nem hagyta beszélni. S végül mélyen hallgatott róla az előbb említett öntőasszonyjelölt is. Az ő esetében a kezdeti gyanakvás megszűnése után sem vehettem föl az imát magát, pedig F. N. É. (a jelölt) „mágikus eszköztáráról" a legnagyobb nyíltsággal beszélt: megmutatta a nagyanyósáról (Öntő Roziról) rá maradt edényeket, a méhviaszt, számomra is öntött (de persze ima nélkül!), és részben elmagyarázta az öntés során keletkező egyes viaszalakzatok jelentését. Mikor aziránt érdeklődtem, mi értelme is van az imádság nélküli öntésnek, azt a választ kaptam, hogy a betegség oka vagy a rontás körülményei pusztán a viaszöntés procedúrájával megállapíthatók, ezzel szemben a gyógyításhoz már kell az imádság. Ez összecseng azzal a korábbi megállapítással, hogy az öntőasszony gyógyító képessége az imában és csakis abban rejlik. A viaszöntés nem más, mint megtanulható divinációs eljárás, semmiféle kiválasztottság nem szükségeltetik hozzá. Ugyanakkor az imádság egyben mágikus tőke is: aki tudja, hogy képes a gyógyításra,
