Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
Tabló - Sziúk Magyarországon - megjegyzések egy fordításkötet margójára Robert M. Utley: A lándzsa és a pajzs. Ülő Bika élete és kora. Joseph E. Brown: A szent pipa Tóth Arnold
mindig nem oldja meg a magyar hangzókészletből hiányzó nazális és aspiráns hangok problémáját vagy a jelentésmegkülönböztető funkcióval bíró hangmagasságok jelölését. Általában véve a valóságot sokkal jobban megközelíti, ha az angolos kiejtésre törekvés helyett magyarosan, a saját fonetikánk és hangzókészletünk alapján olvassuk ki és írjuk aztán le az ilyen vagy amolyan ortográfiával, latin betűkkel lejegyzett lakota szavakat, így Ülő Bika neve.Tatanka lyotanka nem \tsz Ájotanka, hanem íjótanka, esetleg íjódágé, ha a nazális „an" magánhangzót érzékeltetni szeretnénk. Hasonlóképpen az alábbiak: tiyospaye ('nagycsalád') tájoszpé helyett ttjóspáje; wasichu ('fehér ember') vaszicsu helyett vásícsú; akicita ('rendfenntartó, harcos') ekiszita helyett akicsíta; Hunkesni ('lassú', szó szerint: 'nem gyors') hankeszni helyett hunkésní; a Cannumpa Wakan Oloowan ('szentpipa-ének') kánumpá vákán olúván helyett csánúmpá vákhá otóván, ahol a dupla „oo" eredetileg nyelvi hangsúlyt és nem „u" hangot jelöl, és így tovább. Bökönyi Teodóra fordítása ilyen értelemben jobban, hitelesebben adja vissza a szavak eredeti hangzását. Ugyanakkor az általa fordított részben több a formai-tipográfiai következetlenség: a lakota szavaknak az angol nyelvű forrásszövegben olvasható formája és az általa megalkotott magyar nyelvű fonetikus átírása több helyütt összekeveredik. A személynevek fordítása ugyanakkor mindkét műben megfelelő, sőt sok szempontból jobb is az előzményeknél - éppen ennek kapcsán mutatkozik meg az értelmező jellegű fordítás nagyszerűsége a tükrözés sokszor esetlen megoldásaival szemben. Nem csupán fordítási, de elméleti-terminológiai problémákat vet fel a titon sziúk hét altörzsének elnevezése. A kötetben az Utley által eredetileg alkalmazott törzsnevek szerepelnek, a már ismert angolos kiejtéssel átírva. A bevezetőben megjelölt módszer következetes végigvitele szempontjából ez az eljárás helyes; ugyanakkor a magyarra már egyszer átültetett eredeti törzsnevek alkalmazása talán célravezetőbb lett volna a szakirodalmi folytonosság tekintetében. A közérthetőség és az olvashatóság azonban itt alighanem lényegesebb szempont volt a nyelvi pontosságnál. (A törzsek nevének magyar átírási előzményeit lásd Fire-Erdoes I 988; Collins I 993.) Az oglala és a húgpápá törzsnév egyértelmű, használata korábban a helytelenebb ogallala és hunkpapa formákban is ismert volt. hsíhászápá helyett alkalmazott feketelábú is érthető a magyar nyelvi hagyomány szempontjából. A brülé és a szanzark tulajdonképpen az eredeti lakota szicsángú és itázípkhó („égett combúak" és „íj nélküliek") francia megfelelői, és Dee Brown óta a magyar olvasóközönség jobbára ezeket ismeri az eredeti helyett. Az óóhénumpa („két kondér") viszont az angol változat alapján lett fú/cet/, a mnlgóuózsú pedig a könnyebb kiejthetőség érdekében szerepel angolosan, minikandzsu formában. A hét elnevezés mindegyike többféleképpen is használatos, és a terminológi- ~ ai zűrzavar elkerülése végett talán célszerű lenne a sziú tárgyú fordítások esetében vég- ^ re megállapodni valamelyik megoldásnál. * A törzsnevekkel kapcsolatos az alábbi megjegyzés is: „Egy viszonylag közismert törzs tagjai például sájellának nevezték magukat, ma a latin ábécét használva Shyella formában írják le nevüket, az amerikai angol nyelv hagyományaiban ezt »Cheyenne«-nek írják, és »sájen«-nek ejtik. Hazánkban ráadásul a magyar kiejtés tovább torzította az indián neveket, s az előbbi törzs neve »csejenn« formában terjedt el." (15. p.) Valójában ez a népnév lakota eredetű, a sá híjelá kifejezésből származik, és „vörös beszédűeket", azaz idegeneket jelent. így a sziúk hívták a sájeneket, ők (akik egy, a sziútól teljesen eltérő nyelvcsaládba, az algonkinba tartozó nyelvet beszélnek) saját magukra a Tsistsistas (ki- 32 1
