Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Tabló

zeumok falai közé szorította vissza a tárgyakról való gondolkodás lehetőségét, hogy a tárgykultúra-kutatás teljes megújulására volt szükség ahhoz, hogy a 2 I. század néprajzában egyáltalán mint érvényes téma jelenhessen meg. A tudománytörténeti átalakulás tétje a tárgy-, funkció- és eszközközpontú tárgykutatásnak egyfajta átfogó kultúraközpontú megközelítés irányába való átfordítása volt, melynek fő gondolata a tárgyi világ reciprocitása: az embert formáló tárgy és a tárgyat formáló ember. Mára a kulturális jelenségek szellemi és tárgyi néprajzra osztása végleg érvényét veszítette - a kultúrakutatás középpontjába kerülő bármely téma (társadalmi struktúrák; kollektív identitás; munka; szabadidő stb.) tanulmányozásában megkerülhetetlenné vált a tárgyi világok elemzése, amely többféle céllal és módszerrel történhet, közös vonása azonban a tárgyak kontextusban való vizsgálata. Míg azonban a tárgykutatás egyik ága mind az egyes néprajzi műhelyekben, mind a múzeumokban egyre inkább interdiszciplináris összefüggésben valósul meg, kibontakozóban van egy szigorúan a szaktudományos keretek között folyó tárgykutatási irányzat is. A muzeológia (Museumswissenschaft) keretében művelt különböző tárgykutatási irányzatokon (például házkutatás, viseletkutatás) belül is adott azonban a más szakterületekkel való kooperáció lehetősége: elsősorban a technika-, az agrártörténet és a régészet eredményei számíthatnak a tárgykultúra-kutató muzeológusok figyelmére. A több németországi szabadtéri múzeumban is tapasztalatokat szerzett Heidrich elméleti síkon bizonyítja a korábbi tárgyleíró szempontok megújításának szükségességét, majd gyakorlati útmutatóként is használható formában, pontokba szedve értelmezi az új fogalmakat: a teret, az időt (beleértve a tárgy muzealizálásának folyamatát is), a kommunikációt, valamint a hagyományozást. Ezt követi a főbb tárgykutatási módszerek (mikroelemzés, strukturalista megközelítés, kvantitatív, statisztikai eljárások) bemutatása, amelyet a vonatkozó szakirodalom számbavétele egészít ki. Sajátos megoldással, az úti beszámoló műfajának rendkívül alapos elemzésével kíván rámutatni általában a 18-19. század publikált történeti forrásainak kiaknázására Brigitte Bönisch-Brednich tanulmánya (Brigitte Bönisch-Brednich: Reiseberichte. Zum Arbeiten mit publizierten historischen Quellen des 18. und 19. Jahrhunderts). Bár a téma sokkal szűkebb, mint a kötet többi tanulmányáé, a vizsgált forrástípusban rejlő két néprajzi témalehetőség (a vallás és a vidéki higiénia) és különösen a forráskritikai szempontok bemutatása alaposabbnak és így gyakorlati szempontból hasznosabbnak tűnik, mint néhány átfogó, nagy téma esetében. Az egyéb kiegészítő forrástípusok (az úti beszámoló szerzőjének életrajza és „mentális térképe", krónikák, topográfiák, képi források, földrajzi leírások) használata pedig már egy másik téma, a regionalitás témakörébe illeszkedik, amely e kötetben egy szerzőpáros tanulmányának tárgya (Günter Wiegelman - Michael Simon: Die Untersuchung regionaler Unterschiede). A regionális különbségek kutatásában-szintén az I 970-es években bekövetkezett-perspektívaváltás a kartográfiai szemlélettel szemben a szociológia, a kulturális és a szociálantropológia kérdésfelvetéseit helyezte előtérbe, s az objektíven megragadható kulturális jegyek helyett a regionális csoporthoz tartozás szubjektív, tudati sajátságait tette vizsgálat tárgyává. Az izgága emberiség ugyanis, amely még a kutató kedvéért sem hajlandó nyugton maradni (Gisella Welz) folyamatosan új kihívásokat jelent a téma kedvelőinek. Bár a regionális különbségek leépülésével a kultúrák mint földrajzi terek nem definiálhatók többé, a biztos pontok keresésének és a térben való eligazodásnak az igénye, azaz az ember „territo-