Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

TÓTH G. PÉTER: A tárgyak jogai, méltósága és képviselete

(Véleményük szerint ezt a természetes tárgyi aurát szünteti meg a múzeumok és galériák közege, amiért jogosnak gondolták a kritikákat éppen a képzőművészek megfogalmazni.) A kilencvenes évektől ez a problematika élénken kezdte foglalkoztatni a társadalomtudományok képviselőit is, elsősorban a muzeológiához közel álló szakmákat, észlelve a múzeumokat kiüresítő hatásokat. Az elméletalkotók ez idő tájt a hely performatív sajátságáról beszéltek, vagyis arról a helyspecifikusságról, ami sok rokonságot mutat például a performance képzőművészetekkel. A hely- és a téralkotásnak korábban az építészet által privilegizált területre való behatolásáról van tehát szó. Lehet hiteles egy ilyen akció, vagy fogjuk fel egyszerűen gegnek? Valóban a „Művészet a köz érdekében" jelszó mozgatja ezeket a művészeket? Van-e tétje ezeknek az akcióknak, valóban fogyasztja-e a közönség ezt, és be akarja-e befogadni? Befogadóként, fogyasztóként vagy passzív, esetleg aktív résztvevőként áll a képzőművész a rajta kívül álló szereplőkhöz? Ugyanígy vetődik fel a kérdés, hogy lehet-e, tudja-e ezeket a folyamatokat követni a muzeológia is, képes-e lépést tartani, ki tud-e szabadulni abból az intézményi rendszerből és hálózatból, melyet a múzeum sokat kritizált műfaja takar, és „el tud-e menni" a társadalomnak azokra a színtereire, ahol és ahova a figyelem kiemelt punktumai áthelyeződtek, és/vagy át tud-e úgy alakulni, hogy a nyilvánosság újra kiemelt szerepet tulajdonítson neki. Ehhez kapcsolódó szűkebb probléma, hogy mit képviselhet, mit képvisel a múzeum. Sokat vitatott kérdés, hogy a múzeum olyan „emlékezethely", olyan lieux de mémoire, ahova a tárgyak azért kerülnek, hogy ott mint emlékeket raktározhassuk őket, magyarán ne kelljen emlékezni rájuk. Ám ezzel a belehelyező, kontextust újraalkotó gesztussal el is szakítjuk őket korábbi emlékezetüktől, személyes kötődésüktől, múltjuktól, amit a tárgy korábban képviselt. Fontos probléma tehát, hogy tud-e, akar-e a múzeum úgy emlékeket raktározni, hogy ezzel a tárgyat újraalkotó gesztussal korábbi jelentéseit is megőrzi, magyarán úgy, hogy megtartja személyességét a tárgynak. Emlékezethely helyett viselkedhet-e emlékezeti helyként is? Másként fogalmazva és kicsit az abszurd felé elhajolva: tudjuk-e képviselni a tárgyak jogait? És ezen nem a tulajdonos vagy a szerző jogait értem, hanem csak és kizárólag a műtárgyét. Vagyis véleményem szerint mindig is fontos és kikerülhetetlen kérdés, mit képvisel a múzeum - a tárgyat önmaga jogán, a tárgy önmagáért való kultúráját vagy egy közelebbről meg nem határozott absztrakt közösség kultúráját (a „mi" kultúránkat", behelyettesítve sok-sok konkrét közösséggel. További lényeges kérdés, ki képviseli a tárgyat: a gyűjtő és/vagy a szerző, esetleg a muzeológus? Számomra nagyon sokat jelent ebből a szempontból az olyan, évek óta jól működő gyűjtemény, mint például a Hajdú Ráfis János alapította mezőkövesdi Gépmúzeum (Hajdú Ráfis 1993), ahol a gyűjteményt talán azért is érezzük annyira „hitelesnek" és magával ragadónak, mert minden látogató tudja, mivel a helyszínen megtapasztalhatja, ki és miként képviseli ezeket a tárgyakat. Ebben a múzeumban - a diszeli látványtárhoz hasonlóan - méltósága van még az olyan tárgyaknak is, melyeket ma esetleg már - megfeledkezve róluk - kinevetnénk. A „gyűjtő" és a „múzeumi őr" itt nem kihasználni és raktározni akarja a felhalmozott tárgyakat, hanem a jogaikat érvényesíteni, minimálisan azzal, hogy újra működőképessé teszi őket, alkatrészeiket karban tartja, olajat és zsírt ad „nekik", és kopott felületüket lefesti. Manapság nem nehéz rátalálni a társadalom olyan szereplőire, akik aktívan, lelkesen,