Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SÓLYOM BARBARA: Társadalmi és házassági mobilitás Dunabogdányban

idejében a közösség megkövetelte az általa felállított normák szigorú követését. Meghatározták, kivel, hogyan lehet és kell viselkedni, kivel kell és lehet szóba állni, kivel lehet házasodni, kivel játszhatnak a gyerekek, és kivel nem. A második világháború után azonban az életkörülmények a háborús következmények miatt megváltoztak, a magánéletben is és a közösség életében is újjáépítésre, átalakításokra volt szükség, ehhez társultak még az országos szintű változások (politikai, gazdasági, társadalmi), és mindezek következtében a helyi normák, szokások meglazultak, nem tudták eredeti funkciójukat betölteni. A megnövekedett mobilitási lehetőségek miatt a közösség nyitottabbá vált a külvilág felé, gyakoribbá és elfogadottabbá vált, hogy a különböző munkalehetőségeket ne csak a falun belül keressék. Nőtt az ingázók száma a jobb életlehetőségek vagy pusztán a megélhetés miatt, az iskolai végzettség magasabb foka vált szükségessé és elérhetővé, ezek befolyásolták a lakóhely megválasztását is (egyre többen költöztek más faluba, városba), és ezzel párhuzamosan a házasfelek között is egyre több és elfogadottabb lett a nem falubeli, a nem sváb, a nem katolikus fél, de azért lehetőleg az legyen. A harmadik generáció már nem tartja be a nagyszülők idejének merev szabályait. Bindorffer Györgyi (2001 ) tanulmányában pontosan rögzíti, hogy milyen kategóriákat állítottak és állítanak fel mind a mai napig a svábok a falubeli emberekre vonatkozóan. A kategorizációs séma az első generációtól származtatható, de a másodgenerációsok között is vannak még ennek hívei. A harmadik generáció ismeri a kategóriákat, de már nemigen követi azokat, és megkérdőjelezi a kategóriák szükségességét, helyességét is. A skála végpontjai az elfogadás és a teljes elutasítás. Hierarchikus sorrendről van szó, melyben az első helyen a többségi katolikus magyarok állnak, akiket a magyar őslakos reformátusok követnek. Utánuk a szlovákiai telepeseket, illetve a békési és a környékbeli falvakból jövő telepeseket említik. A reformátusok és a telepesek mind a visszautasítandók kategóriájába tartoznak. Közülük a katolikus magyarokat elfogadhatóbbnak tartják, hiszen ők mégiscsak katolikusok, és ennek következtében is növekszik a vegyes házasságok száma. Érdekes módon az egy helységben való összezártság (közös falu, közös munkahely, közös iskola stb.) csak részben enyhítette a telepesekés a svábok közötti viszonyt. A ki- és betelepítést követően nem érintkeztek egymással, és a svábok a telepeseket csak fokozatosan, évek múltán fogadták el. Tilalom alá esett a telepesekkel folytatott bárminemű kapcsolat. Aki mégis udvarolt például egy telepes lányának, azt csúfolták, kinézték, mindenáron meg akarták akadályozni az esküvőt, sőt ha házasságra került sor, még akkor is megpróbálták tönkretenni a fiatal pár kapcsolatát. „Van ismerős, már több mint húsz éve, ahol a fiú szülei nem engedték, hogy magyar lányt elvegyen, de titokban ma is összejárnak." „Van sváb-magyar pár, aki ma is jól él, befogadták őket, de a többi helyen válás lett belőle." „A család szólt bele, az asszony elszökött, tönkretették a kapcsolatukat, elpiszkálták az idegent." A sváb fiúk közül akadtak engedetlenek, de sváb lány nem mehetett telepes fiúhoz. A sváb közösség zártsága megmutatkozik más területen is, például cigányokat sem engedtek letelepedni, nincs is a faluban, csak néhány, akik már ide házasodtak be. A közösség minden újonnan érkezettet ma is számon tart, és a saját kategóriarendszerébe besorol. A hegyekben élő, időszakosan megjelenő nyaralók egyértelműen a kívülállók, az idegenek csoportjába tartoznak. Az állandó lakos betelepülteknél nincs egységes kategória, ez függ a betelepülő hozzáállásától, viselkedésétől. Azért még ma is