Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SÓLYOM BARBARA: Társadalmi és házassági mobilitás Dunabogdányban

benne valaki, akár nem, a helyi illetékesnél - aki a lakáskiutalásokkal foglalkozott- beadták igényüket, és rendszerint megkapták az általuk kiszemelt házat. A bent lakók vagy elköltöztek a sajátjukból, vagy összeköltöztették őket más svábokkal, vagy ha szerencséjükvolt, a saját gazdasági épületükben meghúzhatták magukat, és dolgozhattak saját földjeiken, saját termésüket átadva a betelepítetteknek, a „telepeseknek". A faluban csak az „őslakos" magyarok maradtak és a kőbányász svábok, illetve azok a svábok (jómódúak is), akik az 1941 -es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek, magyar anyanyelvűnek vallották magukat, és nevüket is magyarosították. A kitelepítési listán szereplő állapotos nők három hónap haladékot kaptak, és ezzel ők „megúszták", hiszen három hónap múlva már leállt az akció. A kőbányász svábok népgazdasági érdekből maradhattak, mert kellett a munkaerejük. Dunabogdányból körülbelül 800-900 főnek kellett elhagynia otthonát. Ennél több személynek a kitelepítéséről volt eredetileg szó, de az akciót közben leállították. A kitelepítés meghatározta és mind a mai napig meghatározza az emberek egymáshoz való viszonyát és az identitását. Az eddig csak vallási - katolikus-református - konfliktusok, ellentétek ezután rendkívül erős mértékben jelentek meg a magyarok és a svábok közötti kapcsolatokban. A közös sors élménye, a sorsközösség még jobban erősítette a svábok kohézióját, kisebbségi, etnikai, nemzetiségi identitását. Ez a párválasztásban, házasságkötésben is jól nyomon követhető. Érdekes azonban, hogy a svábok a hallgatás, elhallgatás helyett ennek a meghatározó eseménynek a kibeszélését választották. Soha nem tagadják és nem akarják elfelejteni, hogy üldözöttek voltak, hogy mennyit szenvedtek. A kitelepítés generációs alapélménynek tekinthető, vagyis olyan élményről, történelmi eseményről van szó, amely az adott generáció, nemzedék viselkedését, gondolkodását, érzelemvilágát, társas kapcsolatait, életmódját befolyásolja. Ugyanakkor még a harmadik generációsoknál is előfordult, hogy a félelem annyira élt bennük, hogy interjúim során a magnót nem használhattam, hiszen később - szerintük - esetleg bizonyíték lehet, és újabb megtorlás következhet. Főleg az első és a második generációsoknál gyakoriak voltak az elbeszélés közbeni sírva fakadások és hangelcsuklások, nagy sóhajok és mély csöndek, de igyekeztek mindent elmondani, amit csak tudnak, akikről csak tudnak valamit. Egymás között is mind a mai napig részletesen emlegetik a történéseket, ki, hol, kivel, hogyan bujkált, éhezett, menekült meg, viselkedett. A nemzedékek között szinte kötelezővé vált, hogy átörökítsék a megélt eseményeket. A legfiatalabbaknak is tudniuk kell, mi történt, és hogyan történt akkoriban, ezzel is erősítve a közösségi érzést. De a harmadik nemzedék már másként látja a dolgokat, és azt hiszem, ez érthető is. Az első nemzedék aktív korban volt a kitelepítés idején, a második generáció még kisgyermek volt, de ott volt, látott, tapasztalt, átérezte a szenvedéseket. A mai fiataloknak ez azonban már csak történelmi lecke, amit megtanultak, de számukra a közös ellenség már nem ellenség, tudják, mi történt, de nem akarnak gyűlöletben élni. Ebből állandó napi viták is adódnak a családokon belül, hiszen egyes nagyszülők még tiltanák például az unokák együtt játszását, ha az egyik gyerek sváb, a másik pedig telepes származású, vagy a beszélgetést egy sváb és egy telepes között, de a párválasztásba is beleszólnak, ha tehetik, hogy sváb csak svábbal házasodjon. Az I 950-es években, ha egy sváb és egy telepes összeházasodott, előfordult, hogy kiátkozták őket, és az esküvőt sem tarthatták meg a faluban. A telepes házastársnak innentől kezdve lehe-