Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

KEMÉNY MÁRTON: Gazdálkodási minták - kapcsolatháló - közösségi norma. Egy kapitalizálódó falu agrárlakosságának társadalmi kötelékei

tehát ma is többnyire csupán néhány száz négyszögöles területet használnak az esetleg bérbe adott földjük mellett. Nagyrészt kukoricát, esetleg gabonát termesztenek takarmánynak, általában baromfit és egy-két disznót tartanak. Takarmánnyal, állati eredetű termékekkel (hús, tojás stb.), zöldséggel és gyümölccsel, valamint a legtöbb esetben házi borral és gyakran a saját erdőből kitermelt tűzifával látják el magukat, vagy esetleg a fölösleget helyben értékesítik. A termelést csak részben végzik önállóan, gazdaságuk legfeljebb kisgépekkel (kapáló-, kaszálógéppel, netán csettegővel) van felszerelve, és többnyire csak egy-két nyugdíjas családtagot foglal magában. Az önállóan és a nem nyugdíjas korúak esetében részidőben elvégzett munka esetükben főleg a kézimunkákat, a kézzel való vetést, kapálást, esetleg a trágyakihordást és főként a kukoricatörést vagy a gépi kapálást foglalja magában, a többi munkát, főleg a talaj előkészítését és a betakarítást szolgáltatókra bízzák. Tehát ezek a kisüzemek nemcsak szemléletük, hanem módszereik okán is a paraszti gazdálkodás maradványainak tekinthetők. A paraszti gazdaságok komplexebb formáinál - melyekre mindössze hat példa van a faluban - az önálló munkavégzés sokkal jelentősebb, mint a fenti esetekben, mivel saját traktorjuk, ekéjük, tárcsájuk, sorhúzójuk stb. van, ami viszont csupán a nagyobb mértékű önállóságot hivatott biztosítani. Ugyanakkor a még mindig alacsony fokú gépesítés miatt fontos a kölcsönzés, illetve a kézzel és gyakran kölcsönös segítséggel végzett szántóföldi munka. Ezeket a gazdaságokat is részidőben üzemeltetik. A traktoros munkákat a férfiak, a kézimunkákat férfiak és nők egyaránt, az állatok gondozását pedig elsősorban a nők végzik. Ha külső munkaerőre van szükségük, szolgáltatás helyett inkább kölcsönmunkát vesznek igénybe, amit például traktoros munkával viszonoznak. Ők egyedül a gabona aratását kénytelenek pénzért elvégeztetni. Az általuk megművelt egy-hét hektáros szántóföldön több lábon állásra törekedve kukoricát, búzát, árpát, krumplit, takarmányrépát stb. termesztenek. Ezek a növények nagyrészt az állatok (hízók és szárnyasok, egy esetben lovak), kisebb részben a családtagok táplálékául szolgálnak. Ugyanúgy látják el tehát magukat, mint korunk „háztáji" gazdaságai, illetve mindez kiegészül még egyes esetekben maguk termelte vetőmaggal, saját erdőből kitermelt épületfával és házilag készített eszközökkel. Egy részük csak önellátó, mások pedig már viszonylag rendszeresen adnak el fölösleges terményt, állatot, tojást stb. A „háztájikhoz" hasonlóan vegyszert, műtrágyát, tápot csak kis mennyiségben használnak, nem tagjai szervezeteknek, ritkán olvasnak szaklapokat, nincs szakképzettségük, tanfolyamokra sem jártak; a szükséges tudás ma is a családon belül öröklődik. Feltűnő, hogy a hat komplexebb paraszti gazdaságból ötben is a fiatalabb középgeneráció irányít, tehát esetükben a módszer, a technikai tudás és a szemlélet továbbörökítése is megtörtént bizonyos fokig. Ugyanakkor hárman is még az 1980-as években vették traktorjaikat, s egyre fokozottabban bekapcsolódtak az árutermelésbe is, csupán a szocialista piac összeomlása után tértek vissza a kizárólagos önellátáshoz. Tehát a paraszti gazdaságok „háztáji" és komplexebb formáira egyaránt jellemző a rendszerváltás utáni visszaparasztosodás, az (ismét) „megszakított polgárosodás" (Szelényi 1992:76-77).