Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Helyzet - Kürti László Egy (újabb) kritika... Válasz Feischmidt Margit ismertetésére

szempontok szerint. A nagyobb magyar néprajzi irodalom felsorolása tautologikus, öncélú lett volna, a bő jegyzetanyag már így is feszegeti a könyv keretét. Csak utalni szeretnék egyébként arra, hogy én már az említett publikációk előtt foglalkoztam hasonló témájú elemzésekkel, csak hát-ezek szerint - kétséges az antropológiai szakirodalom ismerete Magyarországon, pláne az I 980-as években (Kürti 1989). A kritikai elemzésem egyik feladata éppen erre irányult: felhívni a figyelmet a néprajzkutatásnak (de nem csak annak) az egyoldalúságára Erdéllyel és az erdélyi magyarsággal kapcsolatban. Kétségtelen, hogy a könyv alaposabb elolvasása, megértése segíthetett volna abban, hogy Feischmidt kérdését saját maga megválaszolja, hiszen azt kérdezi a nemzeti mozgalomról, „Hogy ennek ellenére miért nem az univerzalista, emberjogi beszédmódot, hanem a nemzeti szolidaritásét tette elfogadottá" (Kürti 2001:299). Itt a transznacionalizmus a lényeg, és főleg a Chen által írottak. Könyvemben citálom Chent, aki ezt írja: „a transznacionalizmus megerősíti a nacionalizmust" (Kürti 2001:135). Éppen ezt a fontos tényt akartam az ismertető által kritizált fejezettel illusztrálni. Az Erdély-központú nemzeti paradigma egyik alappillére az, hogy egy teljesen ártatlan és nemzetközileg elfogadott diskurzust megszelídített és meghonosított a nemzeti ideológia számára. Egyébként nem lett volna értelme bemutatni, nem? De érthetetlen számomra a következő kritikai megjegyzés is: „A könyv szövegkorpuszának jelentős részét egyfelől a terepen a szerzőt ért általános benyomások, másfelől szakirodalmi hivatkozások és kommentárok alkotják." (300. p.) Feltételezem, hogy különböző módszertani szemináriumokon, terepmunkán, levéltári kutatásokon keresztül, szakirodalmi elemzésekből tanultuk meg a tudományt. Monográfiákat is másként írunk, és ehhez más és más szerzői apparátust használunk fel. A terepmunka éppen hogy nem az általánost, hanem a specifikust jelenti, amelyet minden szerzőnek el kell tudnia helyezni a szakirodalom által már leírt korábbi benyomások és élmények sorába. Kissé naiv megjegyzésnek tartom - pláne a posztmodern elméletek után -, hogy egy könyv szakirodalmi „hivatkozások" és „kommentárok" összessége. Hasonlóan kérdéses számomra az etnikus csúfnevek, sztereotípiák, és viccek világáról írott rész: „Mint minden multietnikus társadalomban, Erdélyben is voltak, illetve vannak ilyenek, de nem hiszem, hogy a társadalmi hangulat és az interetnikus viszonyok ezzel önmagukban jellemezhetőkvolnának" - írja a könyv kritikusa (301. p.). De hát a könyv nem is ezt teszi! Sehol sem írok le olyasmit, hogy a társadalmi viszonyokat „önmagukban" akarnám jellemezni. Amint hangsúlyozom, illusztrálni akarom, hogy „ezek az etnikai jelzők mennyire nehezen törölhetők ki a kisebbségek kollektív emlékezetből, pláne amikor nap, mint nap kormányuk emlékezteti őket dicső múltjukra, az elszenvedett igazságtalanságokra" (Kürti 200

1:108). Egyébként javaslom Christie Davis könyvét az etnikai viccről (Davis I 990), melynek ismeretében kollégám nem söpörné le a csúfnevek és viccek egyébként többértelmű és igen sztereotip, közösségi hangulatot reflektáló és formáló világát. Ezek fontosságára már a huszadik század elején Radcliffe-Brown is felhívta a figyelmet. Emellett én már egy korábbi cikkemben is elemeztem a viccek politikai jellegét (Kürti 1988), de hát ezek ismerete nélkül könnyű kritizálni valamit, amit nem ismerünk. Sajnálatos az a kitétel, hogy könyvem „nagyon általános tudást tükröz [...], de egy mindezeket egybefogó analitikus keret hiányában mindenki számára nehezen érthető és értékelhetetlen" (Kürti 2001:300). Érdekes, hogy Feischmidt maga semmit sem bizonyít, csak vádaskodik, valamint általános állításokkal próbál „mindenki" nevében írni. Nem