Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Helyzet - Frida Balázs A celluloid tűrőképessége: hajléktalanság és média-antropológiai perspektívák

lyek közvetlenül kapcsolatba hozhatók a médiával, a vizuális, elsősorban mozgóképes feldolgozásokkal? A tömegmédia viszonya meglehetősen ambivalens a hajléktalanság irányában, hiszen egyrészt - ahogyan Győri Péter fogalmazott a szekcióülésen - maga a hajléktalanellátás sokat köszönhet a médiának, nemegyszer maguk a sokat bírált orgánumok segítettek a kérdésre ráirányítani a közfigyelmet. Ugyanakkor a tálalásuk sajnálatosan egyoldalú: legtöbbször a bűnözés és az alkoholizmus kontextusában jelenítik meg a témát, a sokkoló vágóképek, a lefagyott végtagok, az extrém esetek, a brutálisan kibontakozó felület érdekli őket, a jelenség komplex emberi oldala a background helyett. A tények közé tartozik, hogy konferenciára meghívást kapott az RTL Klub Fókusz című műsorának szerkesztősége, akik - utólag nem meglepő módon - lemondták részvételüket, ahogyan a kereskedelmi médiának ez az érdektelensége a szociális kérdések iránt számos esetben tapasztalható volt az I 990-es évek óta. Erre hívta föl a figyelmet Elbert Márta (Bori 2003) filmrendezőnő is az Utcaképes filmjével kapcsolatban: „a forgatás után, még 2002-ben fel is ajánlottam filmünket a TV 2nek, hogy ez egy más típusú valóságshow. Nem kaptam választ. Valószínűleg kinevettek, pedig én komolyan gondoltam. Azok az emberek úgy élnek, ezek az emberek meg így élnek a szemünk előtt." A vizuális médiumok érdeklődése jelen esemény iránt az MTV regionális híradójának negyven másodperces bejátszására korlátozódott, amelynek során a fiatal riporterhölgy jelen sorok szerzőjének szájából azt szerette volna kikényszeríteni, hogy a vitatott helyzet csupán a fent említett kereskedelmi csatornák problémája. Sajnos nem, ahogyan kifejezetten erős bírálatok érték ez ügyben a közszolgálatiság eszméjét számtalanszor „meghazudtoló" királyi csatornák műsorpolitikáját is. A megtekintett filmek egyfajta kronologikus szerkezetet is tükröztek, hiszen az első vetítési délelőttön rögtön két „sorsfordító" alkotást láthattunk, Mihályfy László Hajléktalansirató és Rongyos forradalom (1994) című dokumentumfilmjeit, bennük az I 990ben a Déli-pályaudvaron összeverődött tömegben hajléktalanpártot alapító Nagy Bandó Andrással, a „prófétai attitűdökkel megáldott kabarészerzővel", valamint a sok száz hajléktalan egyikével, Villonnal, a hajléktalan költővel, aki a peronon „sor(s)versét" szavalja, és aki akkor még nem sejti: ez az utolsó „fellépése". Az alkotást inspiráló „zendülés" volt az egyik első kísérlet, amely a hajléktalankérdést a maga brutalitásában a társadalmi közbeszéd „jól fésült" territóriumába kényszerítette, noha csak időlegesen. Sem a politikai elit, sem a döntéshozó helyzetben lévő szociálpolitikusok nem tettek semmit, habár egykor a „Blaha Lujza téren demonstráló hajléktalanok tárgyalásra kényszerítették a végnapjait élő pártállam képviselőit" (Győri 1996), a közszolgálati televízió pedig szintén cinikusan agyonhallgatta az eseményt. Salamon András filmje -Jonuc és a koldusmaffia ( 1996-1999) - az 1990-es közepén burjánzó kéregetőmaffia jelenségét boncolja, amolyan tényfeltáró attitűddel viszonyul a könyörület ürügyén meggazdagodó és a hajléktalanokat még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozó embertelen gépezetről. A Villanegyed (1998), Füredi Zoltán csaknem egyórás alkotása igazi „kemény", nehezen emészthető antropológiai film, amelyben a gazdag budai hegyekben nyolc hónapon keresztül követhetjük nyomon három „arisztokratikus" hajléktalan (Ica, Laci és Pisti) mindennapos küzdelmét a betevőért, illetve harcát az állandó kilakoltatással és költözködéssel. A különböző karakterekből álló „triumvirátus" furcsa, elitista szimbiózisához a rendező spontán, de mély érzékenységgel közelít,