Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Helyzet - Frida Balázs A celluloid tűrőképessége: hajléktalanság és média-antropológiai perspektívák

szegénység, a kitaszított (underclass), „deviáns" vagy marginális szubkultúrák és a nyomor, a munkanélküliség és a hontalanság vizsgálata nem éppen „habkönnyű" témakörének kutatásában (Glasser-Bridgman 1999; Wilson I 987; Mair I 986; Dehavenon ed. 1996; Katz I 989). Az előképek egészen az 1920-as évekbeli chicagói iskolához vezetnek, illetve a „szegénység kultúrájának" Oscar Lewis által megfogalmazott definíciójához, amelyben központi szerepet kap a társadalom intézményes(ült) rendjéből való végletes kiszakadás, a sorsalakító aktivitás és részvétel hiánya, a jellegzetes csoportminták, valamint az apátia és a rezignált attitűd a saját lehetőségek és a jövő iránt (SeymourSmith I 990). A későbbiekben - többek között Ken Auletta The Underclass (A létminimum alatti osztály) című kötete nyomán, amely már a média és a közvélemény szegénységről kialakított képének mélyreható viszonyára is kitér - ez a diagnózis a passzivitás, az ellenségesség, kriminalizáció és traumatizáció jellemzőivel bővül (Auletta I 982). Az újabban alkalmazott városantropológiai és szegénységkutatási tematika viszont már a szegregáció-dezintegráció (vagy ha úgy tetszik: a diszkrimináció és az intolerancia) többségi mintázataira, a (civil) társadalmi szolidaritás raszterének elvékonyodására, a közintézmények csődjére és a „társadalmi tőkére" (Robert D. Putnam) koncentrál. Nemegyszer pedig a szociálisan tudatos felelősségvállalás jegyében konkrét programot és stratégiát kínál, hiszen ahogy Lévi-Strauss (I 994:163) fogalmazott: „a túlságos fényűzés és a túlságos nyomor közti távolság szétfeszíti az emberi mértéket". Az alkalmazott antropológia hatásköre alatt kibontakozó development anthropology részben a posztindusztriális és posztkoloniális nagyvárosi szegénységet, az urbanizáció kínos „patológiáját": a migránsokat, az éhezőket és hajléktalanokat vizsgálja - nem pusztán segélyezésalapú, hanem releváns fenntartható fejlesztési és helyi szociális, közösségfejlesztő és kommunikációs projektek hatékony kidolgozása érdekében, illetve a szegénység elleni világméretű küzdelem (war on poverty) nevében (Lewis 1995; HammMuttagi 1998; Pottier 1999; Myrdal 1974). Azért lehet adekvát ez a megértő megközelítés, mert „belehelyezkedő" típusú, alapvetően nélkülözi más tudományágak (például az e téren szinte „egyeduralmú" szociológia-közgazdaságtudomány kettősének) prekoncepcióit és kvantifikáló módszertanát, valamint egy multidiszciplináris érintkezési felületet hoz létre: eszmecserét és nem utolsósorban az érintettek és szervezeteik (NGO-k) bevonását kezdeményezi az akciók megtervezésében és gyakorlati végrehajtásában, ennélfogva a társadalmi döntéshozók számára alkalmazható tudáskészletet kínál. A Palantír Film Alapítvány és az Anthropolis Egyesület közös konferenciájának és filmszemléjének nem hivatalos alcíme A hosszú-dokumentumfilmtől a médiagagyiig volt, témája pedig a társadalmi ellátórendszerek hálójából végletesen kiszorult, deklasszálódott, a „hanyatlási spirál" öngerjesztő ördögi körébe zuhant különféle emberek audiovizuális (elsősorban filmes) megjelenése/megjelenítése. A legfőbb kérdések így hangzottak: habár egy hontalannak nincsen konkrét fizikai helye, ahol megpihenhet, lehet-e helye a társadalmi közbeszédben és annak legnyilvánvalóbb formájában: a már-már „hatalmi ággá" váló médiában? Valamint: hol húzódnak a szociokulturális realitás vizuális ábrázolásában a morális határok? Van-e joga az amúgy tehetetlen, nem választó és választható, tulajdonjogaitól megfosztott és emberi méltóságában megtiport - a társadalmon belüli egzotikumot megtestesítő - „polgároknak" a tömegtájékoztatáshoz és tömegmédiához, illetve a (hozzá)szólásnak ahhoz a szabadságához, hogy a róluk szóló reprezentációk ne a sztereotípiákat és a kirekesztést erősítsék tovább, hanem emberi módon