Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

KOVÁCSNÉ ISTVÁN ANIKÓ: Egy somoskai hiedelemtörténet emléke az ezredfordulón

tos, hogy gyereksírás volt. Régi öregektől hallottam, azok a gyerekek, akik előbb születtek és nem keresztelték meg, minden hetedik évben felsírtak." (Hoppal I 982:238.) „Valamikor az én időmben azt hallottam, de mondom, azt csak hallottam, azt még az én előtti öregek mondták, hogy sír. Akkor megkeresztelik: legyél ez vagy az, valami nevet mondtak." (Hoppal 1982:238.) A vartyogó Somoskán sem megtapintható, nem szemlélhető, inkább különféle asszociációk rendelődnek hozzá („Eleget hallgattuk. De nem látta senki" „Mikor mentünk ott fel, sírt itt lent, mikor jöttünk itt le, sírt ott fent." „Egyszer itt bőg, másszor ott bőg." „Olyan mint amikor fúj a szél"), de maga a vartyogás, a sírás a történetmondók által megtapasztalt valóságnak tekinthető. A vartyogóval számos hasonlóságot mutat a P. Daczó Árpád által vizsgált gyimesi rekegő: „A rekegő a kosteleki néphit szerint kirekesztett, bolyongó lélek. Olyan ember lelke, aki nem részesült utolsó szentségekben és temetésben: akinek a környezete nem tudta megadni, vagy megtagadta tőle az emberi méltósághoz illő végtisztességet. Ezért lelke megnyugvást keresve bolyong, és addig nem is tud megállapodni, amíg ki nem tör és meg nem szabadul kirekesztett helyzetéből. Szabadulásának az az egyetlen módja, hogy egy másik lélek felváltsa. Ezért kell bolyongania és rekegnie mindaddig, amíg egy másik embert úgy megijeszt, hogy az szörnyethal. Ilyenkor a szörnyethalt ember lelke válik rekegővé, miáltal ő felszabadul és megnyugszik" (Daczó 198

1:198.) A rekegéshez, azaz vartyogáshoz azonban Máris Borbála és Bulai János másfajta magyarázatokat rendel: esténként amikor kellett szoptassa az anyja" (B. J) gondolom, élűben kellett vartyogjon, mikor megölték" (M. B), bőg/ön, mert most az ideje" (M. B.). Az egyes hiedelemközlések a motívumok variálódásán túl az értelemkeresés, a miértekre kigondolt válaszadás szándékoltságával ugyanazt a narratívat működtetik. A hétköznapok történéseinek a rendezőelvét kutatják, megérteni és megértetni kívánják a világ rejtett, titokzatos dimenzióit. Kultúrán innen és kultúrán túl. Összegzésképpen A somoskai eseményt felelevenítő, nemüket, korukat tekintetbe véve reprezentatív alanyok (idős nő, fiatal férfi), az ezzel járó másfajta lelki beállítottság (a nők érzelmessége, _• a férfiak racionalitása) s az ezekből az eltérésekből fakadó másfajta gondolkodásmód ín egymásnak nem gyökeresen ellentmondó, hanem tökéletesen egybecsengő történetet P! eredményezett. Az elbeszélést kezdeményező Bulai János ugyanolyan élénkséggel, hi- {-> telességgel beszél, emlékezik, mint a már 87 éves Máris Borbála (B. J. „Mondják, hogy <T nem volt ezelőtt nem tudom mi, s nem tudom mi. Aááá. Menjenek el...", M. B: „Meg g volt örökké..."). ™\~

:: Mindkettejük életében egyidejűleg van jelen a keresztény ember hitvilága, a kinyalatkoztatás hite és az ezen kívüleső hitvilág. Az utóbbira épül, rétegződik az előbbi.

3 A takargatott gyermek lelepleződése „Isten akaratja", ugyanakkor a kútba dobott gyermek szinte a pogánykori hiedelemalakokra jellemző vonásokkal ruházódik fel. A hiedelemtörténet értelmezésének kísérlete során egyértelművé vált tehát számomra, hogy egy-egy hiedelemszöveg valójában sokkal több, mint amit első halláskor megmu- 239