Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - A nap-iker. Charles Malamoud: Lejumeau solaire Németh Orsolya

Hiszen „az isteneknek áldozó csupán olyan, mint a közönséges emberek, akik eljönnek, hogy befizessék adójukat a királynak" (123. p.). Az utolsó tanulmányban (Noirceur de l'écriture [Az írás feketesége]), mégha csak érintőlegesen is, az írás ürügyén ismét visszatér Jama alakja. Sankara, a 7-8. századi híres filozófus-teológus még egyértelműen hamisnak bélyegezte az írott szót a kiejtett hanggal szemben, Rámánudzsa (II. sz.) azonban már mindkettőt valósnak írja le. A régi logikusok véleménye- állapítja meg Malamoud-még az írás elleni klasszikus előítéletből táplálkozik, míg a moderneké az írott tradíciónak a tisztán orálisan megőrzött és átadott tradícióval szembeni lassú térnyerését tükrözi. Azzal, hogy Sankara a hamis dolgok kategóriájába utalja az írást, valójában csak az ind, pontosabban a bráhmanista kultúrának azt a nézetét visszhangozza, mely szerint minden, ami az írással kapcsolatos, gyanús, kétes, sőt megvetendő, s attól, hogy nem valós, még nem kevésbé veszélyes. Ezzel cseng össze az is, hogy jóllehet az írás és az olvasás elsajátítása hozzátartozik a hercegek és az udvaroncok képzéséhez - amint az egy 7. századi szanszkrit pikareszk regényből, a Dasakumáracsaritábóí kiderül -, az alapigazságok tanítása szóban történik. A tudás elsősorban is a hangos beszéd, a vács; az írás csak annyiban biztosít hozzáférést a tudáshoz, amennyiben a hangok megismeréséhez vezet. Késő klasszikus drámákból tudjuk továbbá azt is, hogy a bráhmanáknak nehézségeik vannak a szépírással, s az ezen a területen való ügyetlenségüket minden gátlás nélkül, sőt némi büszkeséggel ismerik el. Erre a feladatra ott a kájaszthák, az írnokok kasztja, akik, habár írástudók, a társadalmi rendben a súdrákni\ is alacsonyabb szinten állnak. Ezzel szemben a bráhmanák kizárólagos kompetenciája az a tudás, ami valóban számít: mindenekelőtt a kinyilatkoztatott és szent szöveg, a sruti - a Véda mint „hallott" dolog-, amit kívülről kell elsajátítani a folytonos hallás és ismétlés révén. Ha az írásnak nincs is eredetmítosza, létezik egy író isten, vagy legalábbis egy személyiség, aki az írnok és levéltáros szerepét tölti be a halál istenének, Járnának a világában. A holtak fölötti ítélkezéshez Járnának rendelkezésére állnak titkára, Csitragupta feljegyzései. Különösen a puránákban, de már a Mahábháratában is (XIII. 130) találkozhatunk ennek az írnoknak az alakjával, a halál istenének szolgálatában. A karma tanában szerepe meghatározó. Az emberek által végrehajtott cselekedetek egy adott mechanizmus révén adott következményeket vonnak maguk után. Ugyanakkor ezt a folyamatot Jama ítéletének kell szentesítenie, melyet a Csitragupta által vezetett feljegyzések ^2 megtekintése után hoz, akinek neve a Sabdakalpadruma szerint azt jelenti: „aki megőrző zi a változatosságot" (nevezetesen az emberek jó és rossz tetteiét). Az isteni hatalmak . világában ez az írás szerepe: az embereket érinti, s arra szolgál, hogy megőrizze azokat J2 a tényeket, amelyek majd a rájuk vonatkozó ítéletet indokolják. A bráhmanizmusban az írás és az írott szövegek ismerete nem keverendő össze a tudással. Előfordulhat - mutat rá Malamoud - még napjainkban is, hogy a hindu Indiában valaki igen nagy tudású, s közben nem tud írni-olvasni. Vannak a tudásnak olyan területei - mégpedig azok a területei, amelyek a leginkább számítanak -, amelyeket tilos leírni, vagy legalábbis amelyekbe lehetetlen írott szövegek alapján beavatást kapni. Ez a helyzet a par excellence tudással, a Védával is, amelyről a védikus korszak végétől kezdve sokszor kijelentik, hogy csak egy mester élőszóban átadott tanítása által lehet elsajá3 I 2 títani: „nem tekintik a dharma ismeretének azt, ami nem megfelelően elsajátított uédán