Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében

lesznek a komái, és így tovább. Olyan mikrotársadalmi fúzióról van itt szó, amely kitágítja a rokonság intézményrendszerét, s ennek egyik legfontosabb rituális megerősítője, fenntartója is. (A templomnak is vannak komái - minden évben más-más házaspár -, akik az egyházi slavák, a templomi védőszentek ünnepének alkalmával vállalják magukra egy évig a komaságot, a közösség presztízsrendszere rituális fenntartásának jelképét.) A pap személye és részvétele a rítusban elengedhetetlen. Szenteltvízzel és tömjénnel megszenteli a házat, majd a család tagjait. Ezután gyakran elmegy a következő házhoz, mivel egy közösségben több slava is van egyszerre, hiszen korábban, főként a zárt falvakban a közös ősök egy napon vették fel a keresztségét. Ha éppen nincs másnak is slavája, a pap egy ideig együtt ünnepel a családdal. Az ünnep azonban ebben az esetben is túllép a család keretein, közösségivé válik, hiszen a családok mindig átmennek a slavát tartókat megköszönteni. A rítus befejező része pedig hajnalig tartó ünneplés. Az elmondottakból - a slava etnográfiai körülírásával - megtudhattuk, milyen is a slava „ideális esetben", ahogy a vallástudomány és etnográfiája rekonstruálja, illetve ahogyan a visszaemlékezők lefestették számomra, hogy milyen is volt régebben a slava. Az általam ismert slavákon a házszentelés elmaradt. (Ez nem jelenti azt, hogy az év más időpontjában nem szentelték föl a házat, hiszen ezt - főleg az idősebbek közül sokan igénylik, de ez mégsem a tradíciónak megfelelően, a védőszent ünnepén történt, hanem egy másik, a pappal egyeztetett időpontban.) A legtöbb helyen a szentelmények (slavski kolac, koljivo) is kimaradtak a rítusból. „Nincsenek is már annyian, nem tart olyan sokáig, mint régen, talán csak vacsoráig tart, régen reggelig ünnepeltek" - tette hozzá egyik falusi környezetben élő szerb adatközlőm. A „városi példa" is hasonló ehhez. „Más ez városon és falun, falun még akkor is nagy az összejövetel (ott van a család, a komák, a barátok), igazi az ünnep. Itt, városon viszont összejövünk néhányan, mondjuk a harmadik emeleten a lakásban, kávé, tea, kalács, meggyújtjuk maximum a kandilót,

36 és kész." „Egyre többen hagyják el vagy hanyagolják el a slavát, s ez a legnagyobb baj." Miért lehet ez a „legnagyobb baj"? Miért fontos ez ma is interjúalanyaim legtöbbjének, és miért maradhatott meg az ateizmus évtizedei alatt is ilyen fontosnak? Interjúalanyaim terepmunkám során a következő válaszokat fogalmazták meg: „Meg kellett és megkell maradnia, mert a slava a szerbséggel egyenlő." „Szerbnek lenni azt jelenti, hogy slavád van." „Ez tartja össze a családokat ma is, de azzal is, hogy tudod, a szomszédban is van slava, és ettől közösségi a dolog." „Sokan mondják közülünk, hogy fontosabb a slava, mint az egész pravoszláv hit." Az egyház kiszorulása jelentőségéről a következő magyarázatok születtek: „ez nem akkora baj, mivel Nemanja Száva is azt mondta, hogy vigyétek haza a vértelen áldozatokat, a koljivót, amit ott szenteltek meg, és mentek aztán haza" - mondta egyik fiatal adatközlőm, aki - „visszatanulva" vallását - a szerb egyház történetéből hozott magyarázatot arra, miért „nem akkora baj", hogy az „egyház kiszorult" a slavából. Mások a szerb nemzeti történelemből hoznak minderre magyarázatot: „Fennmaradhatott a slava, mert ez eredetileg sem volt keresztény ünnep, ez ősi szerb ünnep." Az elmondottak konklúziója: „A pap mindig kívülről hozta be az ünnepet, de a lényeg mindig a család volt, ma is így van, nincs nagy változás tehát." Összegezve a slaváról írtakat látjuk, az egyház kiszorulásával a rítus vallási jelentései - a vallásosság „második szintje" - is megszűnni látszik. A szokás azonban nem szűnt