Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Antropológia és gyarmatosítás. Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak-Amerika történetében (XVII-XIX. század) H. Szilágyi István

esi mércéknek" az érvényesülését, amelyeket joggal várhatnánk el egy zömmel európai emberek által létrehozott társadalomtól, s amelyeknek letéteményeseként pont az Egyesült Államok határozta meg magát a 20. század második felében. Borsányi szerint, ha a gyarmatosítás gyakorlatáról lefosztjuk a 16. század teológiai magyarázatait (a spanyolok a pápai felhatalmazásra hivatkoztak, míg a protestáns angolok a Teremtő akaratára, illetve az eleve elrendelésre [144- p.]). a 17-18. század felvilágosult politikai filozófiai eszméit - a szabadságról, a magántulajdon szabadságáról és a magántulajdon felsőbbrendűségéről, ami egyenesen vezetett a I 9. század szociális evolucionizmusához- akkor az „indiánkérdés" I 776-tól 1871 -ig tartó korszaka voltaképpen az amerikai agrárkérdés történetére egyszerűsíthető. A mű utolsó fejezete egy váratlan váltással az „indiánkérdés" története 1871 utáni szakaszának vizsgálatát a társadalmi folyamatok dimenziójából az eszmetörténet, illetve az antropológia elmélettörténetének síkjára helyezi át (Az indiánkérdés az antropológiai gondolkodás kibontakozásában). Bevezetésként a szerző vázolja a nyugati gondolkodás történetében a mi és ők megkülönböztetésének változásait, amelyeket a gyarmatosítás tapasztalatai és a felvilágosodás eszméinek egymásra hatása idéztek elő a 16-18. század folyamán: azt a folyamatot, hogy miként lettek az őslakók a 16. században „vadak", majd a 17-18. században „vademberek" - helyenként és időnként nemes vademberek -, hogy aztán a 19. században, a kibontakozó antropológiai gondolkodás evolucionista szemléletében a „primitívek" példájává váljanak.

6 Borsányi plasztikusan mutatja be azt a paradoxjelenséget, hogy miközben az „indiánok" a társadalmi térből fokozatosan kiszorultak, ezzel párhuzamosan, „szinte észrevétlenül lábjegyzetek lettek a történelem- és antropológiai könyvek lapjain".

7 A kulturális antropológia amerikai irányzatainak bemutatása kapcsán a szerző hangsúlyozza, hogy az evolucionizmus, a kulturális relativizmus és az uni-, illetve multilineáris kulturális evolúció egymásra következő és részben egymással is vitában álló paradigmái mögött az „indiánokhoz" való viszonyukban lényeges közös mozzanatok mutathatók ki: nevezetesen egyfajta „dehumanizáló" szemlélet, amely az őslakosok kultúráit csupán mint a múlt élettelen relikviáit vizsgálta, az amerikai társadalom egészének társadalmi és politikai viszonyaitól elszigetelten. „Mi még itt vagyunk!" - idézi a szerző Leonard Crow Dog lakota vallási vezető I 973-ban, Wounded Knee-nél elhangzott szavait, aki hozzáfűzte, hogy népét „nem a természettudományi múzeumok poros tárlóiban kell keresni" (188-189. p.). Úgy vélem, hogy ez a - talán szándékosan is provokatívnak szánt - kritika részben megalapozatlan, részben pedig igazságtalan. Megalapozatlan abban a tekintetben, hogy hiányzik az antropológiai gondolkodás kibontakozása korának, a 19-20. század „indián" történelmének leírása, hiszen a történeti áttekintés a rezervátumrendszer létrejöttével zárul. (Ezt a hiányt Borsányi - reményeim szerint - egy következő, hasonlóan színvonalas művel pótolja majd.) Másrészt túlzó a bírálat abban az értelemben, hogyakulturális antropológia eszméinek értékét nem bírálhatjuk el kizárólag az „indiánok" ügyére tekintettel. Különösen igazságtalannak érzem ezt a Franz Boas munkássága nyomán kialakult „történeti iskola" vonatkozásában.

8 Az általuk az evolucionizmus ellenében megfogalmazott kulturális relativizmus eszméje, amely a kultúrák egyenrangúságának gondolatára épül, messze túlmutat az „indiánkérdés" horizontján, s egy megújult humanizmus alapja lehet. Egy olyan szemléleté, amelyben a kultúrák közötti különbségek nem „fejlődési rendellenességekként" tűnnek fel, a kulturális különbségeket tehát nem