Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Emlékmű. Sántha István, szerk.: Halkuló sámándobok. Diószegi Vilmos szibériai naplói, levelei Nagy Zoltán

rülték el a készítő figyelmét sem, hiszen önmaga sorolja fel az összes problémát, és kíván rájuk gyakorlati magyarázatot adni (260-26

1. p.). Még ha elfogadhatók is ezek az érvek, akkor is sajnálatos, hogy aránytalanul keveset foglalkozik a magyar és általában a nem orosz kutatókkal. Az orosz kutatókról viszont gyakorlatilag minden információt bedolgozott, amit igen eklektikus forrásanyagában fellelt, így a szócikkek terjedelme, adatainak minősége meglehetősen egyenetlen. Nem értek azzal sem egyet, hogy a bibliográfiákban csak az orosz és a mongol címeket fordítják le magyarra,

7 míg minden más idegen nyelvet ismertnek tekintenek. A névmutató enciklopédikus célkitűzését figyelembe véve alig magyarázható az, hogy nem közölnek olyan bibliográfiát, mely Diószegi Vilmos napjainkig megjelent műveit foglalná magában. A jegyzetek és a tanulmányok közt is csak néhány hivatkozást találunk ezekre, holott indokolt lett volna szerepeltetésük.

8 A kötet utolsó negyedében négy tanulmányt olvashatunk. Ezek egyike Diószegi Vilmos óriási hagyatékának, a Sámánarchívumnak a sorsát követi végig, és a gyűjtemény egyes tételeinek mai fellelhetőségét veszi górcső alá (411-420. p.). A szerkesztő-szerző itt rendkívül alapos, sokoldalú munkát végzett, megkönnyítve ezzel mindenkinek a feladatát, aki ezentúl Diószegi anyagát használni kívánja. Emellett ez a fejezet felhívja a figyelmet arra is, hogy hogyan lehet teljes gyűjteményeket szétosztani, szétzilálni, és a Diószegi Vilmost követő generációk felelősségére mutat rá. Az utolsó három tanulmányban, melyek - szellemesen - a Diószegi nyomában Szibéria földjén együttes címet kapták (vö. Diószegi 1998) arra vállalkoznak a szerzők, hogy részben Diószegi útját bejárva hasonló kérdéseket tegyenek fel közel negyven év elmúltával. Sántha István a nyugati burjátokról (423-439. p.), valamint a tofákról (441-453. p.) ír tanulmányt, Somfai-Kara Dávid pedig dél-szibériai törökökről értekezik (455-466. p.). A szerzők ezzel egyrészt tisztelegni kívánnak elődjük előtt, másrészt teljessé kívánják tenni a Diószegi-életmű utóéletének bemutatását. Azonban az egyes művek szerkezete, tartalma, sőt műfaja egymással sajnos nem kompatibilis, az összeállítás esetleges. A tanulmányok, bár egységes cél hozta őket létre, nem azonos mértékben felelnek a feltett, a feltehető/felteendő kérdésekre: milyen a Diószegi által kiemelten vizsgált népek mai helyzete, mi lett Diószegi adatközlőinek, gyűjtőhelyeinek, valamint a sámánizmusnak a sorsa, hogyan alakult Diószegi kutatásainak „kinti" megítélése? A szerzők nem tudják eldönteni, hogy írásaik elsősorban Diószegi Vilmosról, saját kutatásaikról vagy pedig a mai helyzetről szóljanak. Örvendetes azonban, hogy Sántha István tényleges tudományos problémákat is felvet a mai nyugati burját sámánizmus kapcsán; valamint az, hogy- igaz, egymással párhuzamosan - tisztáznak olyan etnikai kérdéseket, melyek megkönnyítik Diószegi Vilmos műveinek értelmezését. Azt viszont csak sajnálni tudjuk, hogy a nyugati burjátokról írva az elemzett 19 darab Saraksinovafénykép közül, melyek a Diószegivel közös expedíción készültek, csak hármat láthatunk a fejezetben. Ezek a fejezetek olyan kérdést vetnek fel, mely a magyar finnugrisztika, szibirisztika történetében folyamatosan és kényszerűen előkerül, előkerült: mi az egymást követő generációk feladata, felelőssége? Eddig minden nemzedék az előtte gyűjtött anyagok feldolgozásának szentelte életét. Példának okáért nézzük meg a már említett Reguly vogul hagyatékát, melyet először Hunfalvy Pál próbált feldolgozni még Reguly segítségével, majd a kéziratok megfejtése végett utazott Szibériába Munkácsi Bernát, akinek munka-