Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Emlékmű. Sántha István, szerk.: Halkuló sámándobok. Diószegi Vilmos szibériai naplói, levelei Nagy Zoltán

lentős feladatokat vállalt: a különböző központokban a sámánizmussal is foglalkozó kutatókat (szerinte „sámánkutatókat") összehozta, írásaikat egy kötetben jelentette meg.

4 Diószegi saját kutatásai, elkészült tanulmányai és adatközlései megkerülhetetlenek, az már személyes tragédiája (és feltehetőleg a magyar néprajztudomány komoly vesztesége is), hogy célkitűzéseit közel sem sikerült megvalósítania. Nem írta meg alapvetőnek szánt monográfiáit, nem írta meg nagy összefoglalásait, mindezeknek csak lehetőségét villantotta fel. Sőt, Sámánarchívumának sorsa sem igazolta elvárásait: halála után szétdarabolták, és a benne rejlő lehetőségeket így messze nem lehetett kihasználni. Diószegi személyiségének, tudományos célkitűzéseinek dokumentuma a Halkuló sámándobok című kötet. Most végre olvashatjuk naplóját, barátjához, a néprajzos Szolnoky Lajoshoz és annak feleségéhez, Diószegi majdani második feleségéhez, a magyar társadalomnéprajz kiemelkedő kutatójához, Morvayjudithoz írt leveleinek publikus(sá tett) részleteit, valamint naptárbejegyzéseit. A kötetet rengeteg fénykép színesíti egyrészt tőle, másrészt a nyomában járóktól. Monumentális mű, méltó emlékműve egy nagy formátumú kutatónak. Mi is ez a mű? Milyen céllal adták ki ezeket és csak ezeket a jegyzeteket? És mit jelenthet mindez egy olvasónak? Elsősorban arra gondolhatunk, hogy megismertetik velünk Diószegi Vilmost, az embert, annak minden hétköznapiságával és intimitásával együtt. De a mű nem erről szól, kereteit gondosan megszabták (mint a bevezetőből kiderül, tudatosan), hogy se magánéletéről, se a kortárs kutatókról kialakított véleményéről ne áruljon el annál többet, mint ami ma feltehetőleg nem bánt meg senkit. Diószegi Vilmos, a magánember igazából csak felsejlik a műben, így a könyvnek ez az aspektusa nem tekinthető teljesnek. Lehet-e akkor tudományos műként értelmezni a kötetet? Azzá tehetnék a mindennapokkal ötvözött adatok, részletes információk, ahogyan azt maga Diószegi (1998) megvalósította úti beszámolójában, a Sámánok nyomában Szibéria földjén című könyvében. Azonban a részlet általában kevés, mert a kötet - a napló műfajának megfelelően - nem „elmeséli" a tudományos eredményeket, hanem csak mesél róluk, általában csak felvillant ötleteket, tényeket, eseményeket. Máskor azonban talán felesleges részletek is vannak benne, mint például a leningrádi archívumok listáinál (43-50. p.), amelyek csak nagyon speciális esetben tarthatnak érdeklődésre számot. Tudományos művé tehetné az is, hogy jegyzetekkel látták el, hozzá részletes névmutatót és kiegészítő tanulmányokat kapcsoltak. A céllal, amit ezzel a szerkesztő és szerzőtársa maga elé tűz, egyet lehet érteni, azonban ezeknek később tárgyalandó sajátosságai miatt inkább csak növelik műfaji zavarunkat. Akkor hát mi is ez a mü? Emlékmű. Emlékműve egy kutatónak, egy kutatói vállalkozásnak, egy kutatói magatartásnak, egy kutató mítoszának. A naplójegyzetek jelentős része és a levelek zöme, a naptárbejegyzések szikár szövege pedig teljes egészében Diószegi Vilmos fentebb ismertetett grandiózus vállalkozásáról, illetve a vállalkozás mindennapjairól szól. A Diószegi által kitűzött cél, a sámánizmus kérdéskörének tisztázása, a Sámánarchívum létrehozása egyértelmű és megváltoztathatatlan. A konkrét megvalósítás módja azonban folyamatosan változik: alkalmazkodik a lehetőségekhez, a folyamatosan feltárt anyag természetéhez, minőségéhez. A szöveg így - a rendszeresen visszatérő öndefiníciós részeknek köszönhetően - egy folyamatosan módosuló tudományos terv „élet-