Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
HELTAI GYÖNGYI: Színház és interkulturalitás
dramaturgiai, színpadi és befogadói „konkretizációk" során valósul meg. A „szöveg konkretizációja" során a fordító fikcionalizálja és ideologizálja a szöveget, elképzeli, hogy milyen szituációban mondható el, ki beszél kihez, és milyen célból. A dramaturgiai „konkretizáció" lotmani értelemben modellálja, mobilizálja a szöveget, befogadhatóvá téve azt a mai olvasó vagy a más kultúrából származó néző számára. A fordítás e fázisa szükségszerűen adaptáció és kommentár is egyben, hisz az előadás-szituáció idő-, tér- vagy mentalitásbeli távolságától függetlenül a közönségnek azonnal meg kell értenie, hogy az elhangzó szöveg mire vonatkozik. Ehhez azonban a fordítás szöveg- és „dramaturgiai konkretizációja" mellett a közönség hermeneutikai kompetenciájára is szükség van. „E befogadói konkretizáció határozza meg végső soron a forráskultúrából származó szöveg felhasználását és értelmét." (Pavis I 990:141 •) (Az 1950-es évek magyar színházában a szőnyeg alá söpört interkulturális eredetű feszültségek, melyeket a cikk második részében vizsgálunk majd, leginkább a „dramaturgiai konkretizáció" és a nézői hermeneutikai kompetencia hiányának számlájára írhatók. Nézőknek és alkotóknak egyaránt idegen volt ugyanis a magyar színházi hagyományban előzmény nélküli szocialista realista darabok kollektivista értékrendszere, világképe, kulturális közege. A diktatúra közegében ugyanakkor a modellkultúra eme idegensége bevallhatatlan volt.) A fordítás és a rendezés viszonyának értelmezésében Pavis szerint két koncepció létezik. Az egyik szerint adott fordítás számtalan rendezői értelmezést tehet lehetővé, míg a másik szerint a nyelvi szint bizonyos megkonstruáltsága meghatározza a rendezés irányát is. Az azonban mindkét felfogás esetén érvényes követelmény, hogy a rendezésnek valamiféle ekvivalenciát kell teremteni a két - forrás és befogadó - kultúra kifejezőeszköz-rendszerei között. Pavis szerint ugyanakkor nem kutatták még azt a hatást, amelyet a színész játéka gyakorol(hat) a fordításszöveg jelentésteremtésére, holott egy előadás befogadhatóvá tételében a színész és a rendező fordításszöveg-kontextualizáló tevékenysége egyaránt kardinális jelentőséggel bír. Interkulturális eredetű feszültségek az 1950-es évek első felének magyar színházában Az ország szovjet érdekszférába kerülése nyomán a pártállami rendszer szovjet mintájú intézményeinek és gyakorlatának gyors bevezetése, majd ennek részeként a magyar színházi hagyomány erőszakos szovjetizálási kísérlete is arra a logikára épült, hogy a radikális politikai irányváltást - a rendszer totális jellegéből következően - kultúraváltásnak is követnie kell. A kereslet-kínálatra, szórakoztatásra épülő, döntően magánszínházi szervezetű magyar színházi modell „eltörlése" s a nálunk előzmény nélküli szovjet állami színházi forma 1949-ben való „bevezetése" kibeszél(het)etlen, az előadások próbafolyamatában és befogadásában egyaránt manifesztálódó interkulturális feszültségek sorát produkálta az I 950-es évek első felében. Hisz a színházak államosítása után, egyik napról a másikra a zsdanovi szocialista realizmus, egy ázsiai jellegű, kollektivista művészetfelfogás lett kötelezően meghatározóvá. Ez nemcsak a Szovjetunióból transzferált, merőben új esztétikai elvek kritikátlan követését, hanem a korábban domináns alkotói és befogadói hagyomány „polgáriként" való megtagadását is követelte, sőt számon kérte a
