Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

A. GERGELY ANDRÁS: A rai azonosság- és régióképző szerepe

identitásból felszabadult öntudatát, s ehhez a zenei horizonton a rai divatja is fennen hozzájárul. Dinamikus, érzelmes, sajgó és örömittas zenével építik az új identitás templomát, egybefonva rendhagyó és klasszikus, eredeti és mesterkélt zenei anyagot a mozgás, rögtönzés, rockkonvenció és dzsesszeszköztár számtalan változatából. A marokkói Nas al Ghiuán és számos kabili énekes előadó a derbuca és bendír helyett elektromos gitárral és szintetizátorral hódít immár, külvárosi kocsma és városszéli teveitató helyett a párizsi La Courneuve, Vitry vagy Clamart csarnokaiban szól a revitalizáló rai. Cheb Mami legújabb lemeze már a rai divatjáról evidenciaként henceg („Le rai c'est chik"), egymást érik a klasszikus arab-andalúz kiadások is (Atrium Musicale, Cheikh Salah, Radio Tarifa), a párizsi Quartier Latin afrikai CD-boltjában egy falat tölt meg a rai, de még egy tuniszi belvárosi utca video-CD boltjában is vagy tucatnyi „nemzeti" előadó meg ugyanannyi nemzetközi sztár friss felvétele található. A rai persze követi piacát. Adott esetben hamiskásan újszerű, máskor hagyománytartóan kötött, de a World Musicba erőteljesen betagozódó műfajjá lett, örömforrás és identitás-fogódzó egyszerre. Életmódot, világképet és ellenkultúrát sugároz, hitelességet épít, és hiteltelenséget is magába olvaszt a kulturális piac kívánságának megfelelően. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a raiban az ősi „démonok" helyett a ritmus beszél (Akli Yahyatene, O. N. Barbés), a világpolgár-sokasító korszakban új nagytáji hovatartozást ébreszt, survival természete mellett a korrigált hagyományt adja vissza egy földrésznyi marginális polgárnak (RadioTarifa, Chalaban). A rai politikai és kulturális háttere egyaránt a rendszerek és a talajvesztett személyiségek önkeresési, kulturális önidentifikációs felülete is. „A nacionalista és szocialista valójában katonai jellegű - rezsimek bukása, amelyek képtelenek voltak megoldani társadalmuk problémáit, és amelyek önkénnyel és korrupcióval járatták le magukat népeik előtt, megkönnyítette az iszlám fundamentalizmus széles körű elterjedésével párhuzamosan az elnyugatiasodott elitek létrejöttét, amelyek azelőtt többé-kevésbé együttműködtek a korábbi rezsimekkel, és most abban a helyzetben találják magukat, hogy vagy védelmére kelnek a bukott rendszereknek, vagy el kell fogadniuk egy olyan társadalmi modellt, amely határozottan szemben áll a Nyugattól átvett kulturális és politikai értékeikkel." (Goytisolo I 996:22) A szembenállás különösen áthatja azokat, akik számára a származási ország pusztán messzi tájegység, vizuális vagy üdülési emlék csupán, s lévén befogadó társadalmában marginális helyzetű, gettólakó, számkivetett vagy „mocskos idegen", azexklúzió élménye akkor is a Maghreb felé vonzza, ha már régen nem lelné meg benne hazája hangját. A divatjelenségben pontosan az a siker titka, hogy az elszemélytelenítés elleni kompenzációs gesztus, ellenreakció, identitásálom megvalósulása: lenni valakivé („Legyek önmagam!") vagy valamivé-ez a másság álma. A világra s különösen a hagyomány közvetítő (neofolklorizált, turisztikailag átszervezett) világra való nyitottság mintegy ideologikussá, a befogadó és körülfogó közösségi közeg szinte biztonságos fészekké válik (felszíni jelenségeiről lásd Barthes 1999:174-175). E helyzet megalázó volta persze magában véve is kettős: aki adaptálódni próbál, vagy asszimilálódni vágyik, az már távol került önnön egykori „szerves" kultúrájától. Ezért is kívánják a jószándékú népművelők és szociális munkások „visszaédesgetni" a diaszpórák menekülttömegeit egykori identitásukhoz, ami nem megy simán. A divatkínálat és az identitásfelvétel kétértelmű státust kínál: jelenti a világot és önmagát is mint magatartási programot és tömegjelenségként megmintázódó szerepet, amely „egyszerre presztízsének forrása és fogyasztóinak